Méltányosság-blog

Az MPK tervei közt szerepelt a médiatörvény kiváltotta társadalmi vita elemzése után (ez meg is történt), a törvény működését megismerő társadalmunk közvélemény-kutatása. Mostanra lenne az esedékes, hogy megvizsgáljuk a korábbi aggályok leszivárogtak-e a szélesebb közvéleménybe, netán a társadalom rendpártibb és médiafüggetlenségre kevésbé érzékeny attitűdje szivárgott-e fel.

A kutatás azonban kidobott pénz és energia volna. Ugyanis látatlanba is úgy tűnik, nem szivárog itt semmi sehová. Ráadásul nem csupán a szélesebb közvélemény, de gyaníthatóan még az úgynevezett elit (bármire is gondoljunk ez alatt) sem sejti mi várható. Gyakorlatilag nem tudjuk hol élünk.

Ha azonban az Európa Tanács új és saját Alkotmánybíróságunk eddigi médiatörvény kritikáit összeadjuk, gyakorlatilag nem marad más hátra, mint a 2010-es médiatörvény teljes átírása. Nem maradhat jóformán egy olyan innovatív szabályozó sem meg, ami átmenthető. Nem maradhat meg például a Médiatanács feltöltésének Fidesz-függősége, mert mint mondják ebben „hiányzik a függetlenség és pártatlanság  látszata”. (Ld. itt.) Érdekes megközelítés, megfogalmazás,  olyasmi, amit mi magyarok nem hogy nem akarunk érteni, épp ellenkezőleg, ha értjük se tetszik.  

Miért volna bármiképp is erény valaminek a látszata? Nem kétszínűség és hamisság az? Nem napnál világosabban derült ki, hogy az ORTT politikai kiegyensúlyozottság „látszata” csak a működésképtelenséghez vezetett? Nem az a jó, ha meg lehet mondani Szalai Annamáriának, hogy kik legyenek a közszolgálati műsorszórók igazgatói, és akkor legalább vannak igazgatók? Legalább mindenki tudja, hogy ki a felelős, ha a műsor rossz. A kormány és azon belül a miniszterelnök természetesen. Vagy nem is, mert attól még, hogy a függetlenség látszata nincs meg, még lehet, hogy független, mert nem szólnak bele a napi tevékenységébe, nem beszélve a 9 évre történt kinevezésről, ami miatt az NMHH akár szembe is kerülhet a következő kormányzat értékrendjével. Nincs itt látszat, van viszont akár még nagyobb demokrácia is, mint a korábbi rendszerben, ahol csak tehetetlenség volt meg átpolitizált mutyizás.

Az Európa Tanács a látszatot hiányolja. Normálisak ezek? – Körülbelül itt tartunk, s így áll szemben a mi demokrácia felfogásunk a Nyugatéval. Ott valamiféle színházat játszanak, nálunk pedig a hatékonyság, a közérdek, és nem utolsó sorban az egyenesség az érték. (Ez utóbbinak és kockázatainak Kövér László a megtestesítője.) A modernizáció és hatékonyság növelés nálunk szabadságcsökkentéssel működik és kész. (Ld. ennek történeti hagyományait itt.)

Mindaddig azonban, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, és számos nemzetközi szerződés aláírói, többé-kevésbé ránk is fogják kényszeríteni azokat a jogi kereteket, ami a média függetlenségét garantálják. Vissza kell venni az NMHH ellenőrzési jogosítványait a printelt média és az internet felett, miközben valóban összefonódnak a felületek. Az ombudsmani intézmény hatósággal összekacsintó lehetőségeit teljesen vissza kell építeni, a regisztrációs kötelezettségeket még tovább kell enyhíteni, az MTI-t fel kell szabadítani, a hírgyártás központosításáról le kell mondani. A frekvenciapályáztatás dolgaival kapcsolatban még a magyar társadalom is tudja, hogy valami nincs rendben (Klubrádió ügye után most az Inforádió /ld. itt a korábbi írásunk/), s az Európa Tanács is kifogásolja a frekvenciapályáztatási módszereink.

Többpárti – és nem kétharmados parlamenti eljárást – követel az Európa Tanács a médiatörvény elfogadtatására, s ha ezek végigfutnak, a Médiatanács valóban függetlenebb intézmény lesz, mint most. A feladat csupán annyi, hogy ne legyen olyan, mint az ORTT. Hogy ne csak látszatdemokrácia legyen, hanem valódi, azt senki sem akadályozza meg, az a mi felelősségünk. Miért ne lehetne a jelölés-kinevezés-mandátum lejártának leírása átlátható és a politikai riválisokkal is korrekt?

Maradhatunk tehát jellemünkhöz és karakterünkhöz híven egyenesek, építhetünk egy jobb demokráciát, mint amilyet az Európa Tanács minimumként elvár. Folyamatosan széllel szemben próbálkozunk a hatékonyságra hivatkozva, miközben nem világos, miért ne lehetne valami egyenes és hatékony, miközben a szabadságnak sem ellensége.

Sokat tett Lovas István publicista, újságíró az 1990-es évek végétől annak érdekében, hogy a „kettős mérce (doubled standard)” amúgy már jóval régebbi fogalmát meghonosítsa a magyar közéletben. Ő, mint a Fideszt bevallottan is támogató személy, a kettős mérce alatt azt értette, hogy a baloldali-liberális körök (akik iránt Lovas olthatatlan haragot érzett) megalapozatlanul feketítik be a magyar jobboldalt a külföldiek előtt, miközben magukkal szemben jóval elnézőbbek. Lovas nem maradt egyedül, és felzárkózott hozzá több virulensebb publicista, így pl. Bayer Zsolt, Szentmihályi Szabó Péter, és még mások. Ezen szerzők írásai olyan értelmezési rendszert alakítottak ki, amelyben a magyar jobboldal hősiesen küzd a magyarságért a nemzeti érzésekre érzéketlen liberális (vagy liberális-baloldali) erőkkel szemben, akiket kívülről igen befolyásos csoportok irányítanak. A 2010-es kormányváltás óta megfigyelhetjük, hogy több kormánypolitikus is átvette a „kettős mérce” elleni tiltakozást. Legutóbbi rádióinterjúban maga Orbán Viktor miniszterelnök tette szóvá, hogy Spanyolországban több mindent elnéznek az Európai Unióban, mint az ő hazájának. Lovas szemlélete tehát erőteljesen hatott Magyarországon a jobboldali diskurzusra, még ha természetesen a hangsúlyok, a vérmérséklet, és a szituáció is sok különbséget mutatnak.

De kik is szoktak a politikai konfliktusok szereplőiként „kettős mércét” kiáltani? Azok akik a) vesztesek, b) szimpátiát akarnak maguknak kiharcolni maguk számára  jogos erkölcsi felháborodásuktól vezéreltetve.

A most már lassan kétéves Orbán-kormányzás arról is szólt, hogy a kormánynak igen nehéz küzdelmeket kellett vívnia az európai színtéren. Ami a zárt ajtók rejtélyes világát illeti: nehéz igazán korrektül rekonstruálni, pontosan mit és hogy ért el a kormány az európai partnerekkel folytatott tárgyalásain, de az biztos, hogy kőkemény szóbeli csatározások lehettek a színfalak mögött. Amiben viszont biztosak lehetünk: a nyilvánosság előtti harcok nagy többségét az Orbán-kormány elvesztette az Európai Unióban, megítélése immár tartósan és túlnyomóan negatív. Igaz, nem egyenlő felek küzdelme volt ez: a nagy tekintélyű világlapok és médiumok harca volt a budapesti székhelyű kormányzat hozzájuk képest maroknyi kommunikációs csapatával szemben. Mindenesetre jól látható volt, hogy amikor egymás után jelentek meg az elítélő vélemények a magyar kormányról, amikor Orbánék törekvéseit megállítani igyekezett az Európai Bizottság, akkor a kormányoldal politikusai szót emeltek a „kettős mérce” ellen, valahogy így: Támadják Magyarországot a médiatörvénye miatt, holott más országokban is kiszabhat bírságot a médiafelügyelet… Támadják az országunkat a költségvetési hiányunk miatt, holott vannak országok, amelyeknek nagyobb a deficitjük… A kimondott, vagy akár ki sem mondott argumentációs végponthoz pedig már el is jutunk: hát igen, már megint igazságtalanak a magyarsággal szemben, kettős mércével mérnek. Innen már csak pár bakugrás kell ahhoz, hogy ebben az értelmezési mezőben eljussunk akár Trianonig is, és sóhajtkozva megállapítsuk: milyen igazságtalan velünk, szegény magyarokkal a világ. Ez az értelmezési mező a tudatosan jobboldali gondolkodású olvasóktól nem is annyira idegen, de vannak veszélyei, mert felmenthet minket az önvizsgálat alól.

Lehet tehát a „kettős mércét” szidni, de a politikában nem a siránkozók szoktak győzelmet aratni. Azon kormányok, amelyek erősebb, nagyobb és sikeresebb országokat vezetnek, nem  is szoktak a „kettős mérce” őket sújtó igazságtalanságairól keseregni. A „kettős mérce’” emlegetése legfeljebb hazai használatra jó, de arra nem, hogy a  magyar kormánnyal szembenálló más kormányokat legyőzzenek, mert azok pedig a saját hazájuk vélt, vagy valós érdekeit nézik. Aki nyílt politikai konfliktusokra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy veszíthet. Szerintem ezzel Orbán tisztában van, de mintha az őt támogató lánglelkű publicisták nem mindig. Egy ilyen terepen  nem a „kettős mérce” ellen kellene tiltakozni, mert a dolgok azon dőlnek el, melyik kormány mekkora támogatást tud maga mellé állítani az Európai Unió fontosabb testületének ülésein, és az egyéb háttértárgyalásokon. A támogatás megszerzése függ az adott ország (kormány) súlyától, amit egyrészt a lakosságszámból adódó szavazatmennyiség ad meg ( Németország, Franciaország, Egyesült Királyság eleve előnyben), vagy az adott állam gazdasági ereje biztosít. Mindjárt másként néznének egy olyan Magyarországra, amelyik olyan példátlan virágzást tudna elérni, hogy az EU GDP-jének nem a mostani 1%-át alkotná, hanem mondjuk 4-5%-át. Ez azt jelentené, hogy hazánk gazdasági súlya lakosságszámához képest aránytalanul megnövekedne, komoly nettó befizetője lehetne az Európai Uniónak, és pénzéért cserébe elvárásokat fogalmazhat meg. Nos, egy ilyen állammal szemben a partnerei eleve nagyobb tisztelettel bánnának, és innentől kezdve volt „kettős mérce”, nincs „kettős mérce”…

Az elégedettség a liberális demokráciával szemben állított szerény demokratikus elvárásokkal, a poszt-demokrácia felemelkedéséhez vezetett. Ebben a modellben, míg választások valóban léteznek, a kormány leváltható, ugyanakkor a választásokról folytatott társadalmi vita szorosan kontrollált a meggyőzés szakértői által. A választási játszma látszata mögött, a politika igazából, a megválasztott kormányzat és az elit– főleg üzleti érdekeket megjelenítő– interakciójának függvénye- írta Colin Crouch brit szociológus és politikatudós 2004-ben megjelent Post-Democracy című könyvében.

A szerző azt állítja, hogy a „globális cégek” hatalma az állam által dominált gazdasági modellek 1970-es években bekövetkezett szétesése után, úgy megnövekedett, hogy immáron az összes politikus és közszolga ajtaja nyitva áll előttük. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a globalizációnak köszönhetően a hatalmas multinacionális vállalatok olyan gazdasági erőt képviselnek, hogy befektetéseikért sorban állnak az országok.  A demokrácia pedig egyszerűen nem képes lépést tartani a kapitalizmus nemzethatárokon átívelő dinamikájával. Ráadásul, ezen vállalatok nem csupán azért központi „intézményei” a poszt-demokráciának, mert befolyásuk egyre fokozódik, hanem azért is, mert működési mintával szolgálnak a kormányzatok számára. A multik a stratégia-alkotáson kívül minden lényeges feladatot igyekeznek kiszervezni a vállalati központból. Crouch úgy látja, hogy a kormányzatok eme modell adaptálását kísérlik meg. A fő kormányzati kompetenciák „outsourcingja” pedig azt eredményezi, hogy a „kormány egyfajta intézményi idiótává válik”. A szerző láthatóan igen negatívan ítéli meg a ’70-es évek óta uralkodó paradigmát, miszerint az állam méretének és szerepének csökkentése, valamint az üzleti gyakorlatok kormányzati meghonosítása (pl.: New Public Management) az egyetlen helyes út.

A 2008-as gazdasági válságot követően kialakult vita az állam és a piac kapcsolatának újraértelmezésére vonatkozóan–melyről korábban már beszámoltunk– újabb szellemi muníciót adhat a crouchi álláspont képviselőinek. A poszt-demokrácia koncepcióját persze lehet vitatni, de kétségen felül áll, hogy jól tükrözi a nyugat reflexív gondolkodásmódját és törekvését újabb és újabb értelmezési keretek létrehozására. A poszt-demokrácia teóriája is olyan alapvető kérdéseket feszeget, mint például a demokratikus értékrend. Mindezt úgy teszi, hogy meghaladja a demokrácia-diktatúra ellentétpárt, mivel nem tekinti antidemokratikusnak az új rendszert, csupán a demokrácia egy újabb–nem túl pozitív– válfajának. Ez a szemléletmód és hozzáállás akár mintául is szolgálhatna, amikor kísérletet teszünk a magyar politika mindenkori folyamatainak értelmezésére.

Csery Péter

Schmitt Pál lemondó beszédét folyamatos zaj és gúnyos kacaj kísérte. Érdemes idézni a gyorsírói jegyzőkönyvből:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Egy internetes portál névtelen bloggere januárban azzal vádolt, hogy a húsz évvel ezelőtti kisdoktori dolgozatomban, amelyet a Testnevelési Főiskolán készítettem (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Egyetem!), meg nem engedett módszert alkalmazva, túl sokat idéztem mások műveiből (Dr. Bárándy Gergely: Az egészet!), anélkül, hogy az eredeti szerzőket az előírt módon feltüntettem volna. Még meg sem indult a tényfeltárás, még egy kommünikét sem adhattam ki, az itt ülő képviselők közül néhányan máris megbélyegeztek, csalónak kiáltottak, és a lemondásomat követelték. (Taps és közbeszólások az MSZP és a Jobbik padsoraiból: Úgy van!)

Rögtön felröppent a hír, hogy az elnök csal, lop, hazudik, és hogy mondjon le. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Úgy van!)”

Kövér László házelnök olyannyira zokon vette a szocialista képviselők bekiabálásait, hogy kicsúszott a száján a később is sokat idézett félmondata,hogy „az önmagában méltatlan, hogy a tőlem balra helyet foglaló képviselő hölgyek és urak egyáltalán itt ülhetnek ebben az Országgyűlésben”. Meglehet, megfeledkezett arról, hogy több, mint egy évtizede , akkor még ellenzéki képviselőként, közbeszólásokkal zavarta meg  Horn Gyula  MSZP-s miniszterelnök napirend előtti felszólalását. Ismét jegyzőkönyv-részlet következik, ezúttal 1997. december 1-jei ülésnapról:

„Vegyék már figyelembe, hölgyeim és uraim, hogy most nyílt vitát, vádaskodást és a többit folytatni árt a Magyar Köztársaság érdekeinek! Higgyék már el! Az, ami az elmúlt hetekben történt, elfogadhatatlan. (Dr. Kövér László: Szerintünk is elfogadhatatlan!) Megnehezítik, sőt ellehetetlenítik a tárgyalódelegáció sikerét, és előnytelen helyzetbe hozzák a partnert. Legyenek kedvesek ezt figyelembe venni. Vegyék már észre, hogy Bős rendezésének, a Duna rendezésének ügye már nem a rendszerváltás egyik eszköze ‑ elmúlt az az időszak! (Dr. Kövér László: A restauráció eszköze!) (…)

Az pedig nem csupán sértő, hanem egyenesen nevetséges, ha valaki azt állítja, hogy valamiféle vízügyi lobby igyekezne önző módon előnyhöz jutni. (Moraj az ellenzék soraiból. ‑ Közbeszólás: Ugyan már!)

Ennek az égvilágon semmi köze a valósághoz, tudniillik a tárgyilagosság, a szakértelem nem azonos az önzéssel vagy az anyagi haszonnal. S a Nemcsók János ellen indított hadjárat viszont önző, szűk pártpolitikai érdekeket szolgál. (Dr. Kövér László: Melyik pártét?) Hangsúlyozni szeretném ‑ mielőtt Kövér László állandóan bekiabál ‑, hogy a Magyar Szocialista Párt mint meghatározó súlyú kormányzati tényező nevében vállalom azt, hogy a Duna ügyét is rendezzük (Zaj, felzúdulás az ellenzéki pártok soraiban. ‑ Bogárdi Zoltán: Mint '77‑ben is! ‑ Dr. Homoki János: Isten mentsen!) a valóságos helyzetnek és követelményeknek, a hágai ítéletnek és a Magyar Köztársaság nemzeti érdekeinek megfelelően. ”

De rossz dolog-e a parlamentben, hogy a szónok beszédét zajjal, közbeszólásokkal zavarják meg a politikustársak?  Mielőtt még valaki a jól neveltség alapján gyorsan rávágná a „ha valaki beszél, akkor nem szabad közbekiabálni!” fémjelezte mechanikus válaszokat, fontolja meg az alábbi tényezőket.

Először is, a nálunk jobban működő demokráciákban is elég gyakori, hogy egy képviselő beszédét közbekiabálások, gúnyos nevetés, és zaj tarkítják. Elég csak a brit parlamentre gondolni, ahol a legnagyobb közérdeklődést kiváltó miniszterelnöki kérdés című műfajt a magyar parlamentben megszokottnál jóval erősebb zajszint, és bekiabálások szokták tarkítani. De még a higgadtabb vérmérsékletű német parlamentben sem ritkák a közbeszólások.

Másodszor, amióta létezik mai értelemben vett parlament, azóta jelen vannak a közbekiabálások. Elég, ha valaki fellapozza a dualizmus Képviselőházi Naplóit.

Harmadrészt, a felszólalást opponáló közbeszólások jól kifejezik a parlament légkörét, az ellentétes véleményen lévők pillanatnyi hangulatát, hiszen a közbekiabálások spontán módon történnek. Nélkülük szegényebb és sivárabb lenne a parlament.

De hol akkor a határ? Szerintem a levezető elnöknek hagynia kellene a közbekiabálások elhangzását, ugyanis ezek is a politikai vélemény kifejeződésének virulens, de annál izgalmasabb és velősebb elemei. Ha ellenben a szónok ellenfelei kifejezetten arra törekszenek, hogy hatalmas zaj keltésével elhallgattassák a felszólalót, azt viszont már határozottan meg kell akadályozni, és védeni kell a képviselő beszédjogát. Viszont, ha a bekiabálások szintje még elfogadható mértéken belül mozog, akkor a szónokló képviselőnek illik az ellenvéleménynek ezt a sajátságos formáját is elviselnie. A plenáris ülések levezető elnökeinek tehát nem a bekiabálások elfojtására, sokkal inkább mederben tartására kellene törekedniük. Végül is, ha egy szónoknak a személye, vagy a mondanivalója érdektelen (legrosszabb esetben mindkettő), akkor úgysem vált ki olyan érdeklődést a szónoklata, hogy közbekiabáljanak. A közbeszólónak ugyanis oda kell is ám figyelnie ellenfele beszédére, ha frappánsan akar neki verbálisan odaszúrni.

A sikeres, nagy formátumú politikusok szembesülni szoktak a közbekiabálások sorával, és általában nem a levezető elnök segítségét kérik, hanem maguk igyekszenek nevetségessé tenni a közbekiabálókat. Ha ügyesek, a közbekiabálók elnöki feddés nélkül is elcsendesednek…

Az internet tömeges elterjedésének éveiben megingathatatlan közhely lett, hogy a világháló magának a szabadságnak a szimbóluma, hiszen bármilyen információ azonnal hozzáférhető bárki számára. A nyitott kommunikációs tér, az egymástól fizikailag távol lévő felhasználók kapcsolatba lépésének megkönnyítése, a vélemények szabadsága mind-mind olyan elemek, amelyek alapján a web a demokrácia eszméjének hordozójává vált. Különösen úgy, hogy azok az országok, amelyek korlátozzák az internet használatot, általában az antidemokratikus hatalomgyakorlásukról ismertek.

Az utóbbi években viszont egyre erősödőben van egy jelenség, amely az összes felhasználót érinti, nem valamiféle politikai célból, hanem inkább segítő szándékkel alakítja át internet-használatunkat. Ez az úgynevezett „testreszabás”. Az eljárás lényege, hogy a nagy közösségi-, kereső-, illetve híroldalak igyekeznek minél inkább személyre szabni a szolgáltatásaikat, így keresőtalálatként, vagy ajánlott oldalként algoritmusok segítségével korábbi felhasználói profilunknak megfelelő eredményeket megjeleníteni. Így aztán nagyon könnyen előfordulhat, hogy két felhasználó keresési eredményei teljesen másképp néznek ki, sőt ezt még tovább specializálják olyan körülmények, mint hogy milyen országban vagyunk, milyen böngészőt használunk, asztali gépen, vagy okostelefonon netezünk.

Eli Pariser TED előadása pontosan erre hívja fel a figyelmet. Szerinte ezek az egyre perszonalizáltabb weboldalak ahelyett, hogy abba az irányba terelnének minket, hogy nyissunk a világra, „online szűrőburokba” zárnak. Hiába van ugyanis meg az elvi esélyünk, hogy mindenhez hozzáférjünk, valójában nagyon ritkán lépünk ki ebből a körből. Az előadó szerint ezáltal „kiegyensúlyozott információ étrendről” észrevétlenül átállunk az „információs junk-foodra”.

Hogy miért baj ez? Pariser szerint, webes robbanással megszűnt ugyan az újságok szerkesztőinek szerepe ugyanakkor algoritmusok váltották fel ezeket az emberi szűrőket. Míg azonban a médiában – legalábbis Nyugaton – kialakult a kiegyensúlyozottság, az információközlés etikája, addig ezek a szűrőprogramok ilyen elvek helyett csupán a felhasználói igényeket veszik figyelembe. Így aztán jóval nehezebb világképünkkel szembemenő gondolatokkal, ellentétes álláspontokat képviselő emberekkel találkozni a virtuális térben.  A kétfajta mintázat szerinte alapvetően különbözik egymástól: