Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának hatodik (záró) napja

Képzelt Riporter (KR): Kedves Olvasók! Ma az utolsó kérdést teszem fel a Méltányosság elemzőinek. Kérlek benneteket, a sorozat végén válasszatok egy idézetet, amely kifejezi a saját ars poeticátokat! Ne fűzzetek hozzá értelmező megjegyzéseket; ezúttal a szövegek beszéljenek önmagukért! Köszönöm a 6x6 sorozatban való közreműködéseteket! 


"A politika a hajlékonyság művészete. Amint elfoglalsz egy merev pozíciót, már bajban vagy." (Norman Mailer)

"A tévedés sosem az igazság ellentéte, hanem az ellentétes igazság elfelejtése". (Blaise Pascal)

"Sokkal több van, ami összeköt bennünket, mint ami elválaszt." (John F. Kennedy)

„Csak a tapasztalat vezéreljen bennünket! Az ész félrevezethet!” (John Dickinson)

„Az élet kegyetlen, és benne csak a kitartóak és fáradhatatlanok érvényesülnek. Akik – legyenek országok, vagy egyének – elszalasztják a lehetőségeiket, tegyék ezt akármilyen érthető okból, vagy kifogásból, a játékon kívülre helyezik magukat” (Zoran Đinđić, 2003-ban meggyilkolt szerb miniszterelnök)

"Egy nemzet igazi ereje nem gazdagsága mércéjéből és serege hatalmasságától, hanem eszméinek kiapadhatatlan erejéből fakad." (Barack Obama)

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának ötödik napja

Képzelt Riporter (KR): Ma van az 5. napotok. Tegnap arról kérdeztelek benneteket, miért tetszik nektek egy mások által írott szakmai szöveg. Ma még bonyolultabb terepre invitállak titeket: a politikáról vallott felfogásotok érdekelne. Vehetitek a feladatot tréfásan vagy komolyan, de attól tartok, nem kerülhető meg, hogy a politikai elemzők végiggondolják: mit gondolnak a politikáról? Milyen a ti politikaképetek?

Ez egy emelkedett eszme, mely keresetlen elvek kegyetlen rendszere. Eszementen keresek vele s benne szellemet, emelt fejet, nemzetet, Felettes s nem Szent Szellemet, kerek szerkezetet…embert. Mely ellenszere lehet rendszereknek melyek emberekre leselkednek, esetleg Nemzetfejeseknek. Eme decemberben, jeges hetekben emeld sered erre, leld kedvedet s elvedet benne.

Demokratikus körülmények között a politika meglátásom szerint leginkább egy hatalmas pókerjátszmához hasonlítható. Eme játszmában a képzeletbeli óriási asztalnál helyet foglaló szereplők blöffölnek, taktikáznak, helyezkednek, tétet emelnek, lapokat dobnak, és ami a legfontosabb: nem magányos harcosként próbálnak nyerni, hanem összejátsszanak egymással, interaktív stratégiákat használnak az ellenfelek kisemmizésére. Persze olykor veszítenek a játékosok, máskor nyernek, de –ideális esetben– feltétel nélkül elfogadják az alapszabályokat, vagyis egy royal flush-t sosem ír felül két pár, egyikük sem követel új leosztást, ha használhatatlan lapokat kapott. Egész egyszerűen azért nem, mert mindenki tisztában van vele, hogy szabályok nélkül bárki beszorulhat az „örök vesztes” pozíciójába és a játék harccá alakulhat, ami túl nagy kockázat a szereplők számára. A politikus tehát a lehető legnagyobb téttel (emberi sorsok, nemzetek jövője) bíró pókert „játssza”, melyben a hideg ráció és a zsigerből jövő intuíció nemhogy nem kizáró, hanem épp ellenkezőleg, egymást kiegészítő erények.

A politikai elemző pedig az a kibic, aki az asztal körül sertepertél és igyekszik belepillantani a játékosok kártyáiba, melyeket csak ők maguk és azok ismernek, akiknek ezt lehetővé teszik. Mindazonáltal ismerünk olyan elemzői szerepfelfogásokat, amelyek megelégszenek csupán az események tényszerű vagy éppen elfogult kommentálásával, a közönségnek történő elmagyarázásával. Félreértés ne essék ez is nemes feladat, de azért egy elemző ennél jóval többet is tehet: évekre (évtizedekre) visszamenőleg analizálhatja a játékosok stílusát/stratégiáját, megfigyelheti mimikáját, testbeszédét és egyéb megnyilvánulásait. Mindezekből végül olyan információs puzzle-t rakhat össze, amelyből már a logika erejével következtetheti ki, hogy kinél milyen lapok vannak, s ezt tárhatja a „nézők”, a társadalom elé. Ha ez minden esetben nem is kivitelezhető teljes mértékben, de szerintem politikai elemzőként ennél nem érdemes alább adni.

Módom volt elemző-kollégáim válaszait előbb látni, mint ahogy a magam válaszát megírtam volna. Elsőre elkapott a hév, hogy – Jenei kollégámhoz hasonlóan s a szilveszterhez közeledve – magam is eszperente nyelven csevegjek…Aztán letettem erről: kollégám talentuma mellett eltörpülne szerény eszperentém. Ráadásul szilveszteri vendégeink között lesz egy eszperente-géniusz. Mi van, ha észreveszi gyönge utánzatomat…Maradok tehát a kaptafánál, s visszautalom az olvasót sorozatunkban adott első válaszomhoz, amikor Daniel Arrase: Festménytörténetek című könyvét ajánlottam. (Remélem, volt olvasó, aki felfigyelt ajánlatomra s beszerzi ezt a remek kis művet). Könyvének 218. oldalán találtam pár nagyon is témánkba vágó, szép mondatot a magam politikaképének illusztrálására: „Ha nem tudjuk pontosan, hogy mit keresünk, akkor talán lehetőségünk kínálkozik arra, hogy valami váratlanra bukkanjunk. Nagy jutalom meglátni valami olyasmit, amit nem vártunk.” Nos, valahol itt látom a lényeget. A politológusnak/politikai elemzőnek – felfogásom szerint – nem mindig kell tudnia, mit is keres. Más szóval: nem szabad mindig kész válaszokkal rendelkeznünk, ellenkezőleg: maximálisan nyitottnak kell lennünk a politika által felvetett kérdésekre. A politika váratlansága ugyanis az elemzőnek haszon, nem pedig nyűg. Sokszor éppen ezt a nyitottságot hiányolom a hazai közéletből – aztán meg csodálkozunk, hogy miért ilyen „zárt” és „megosztott” társadalomban élünk. Számomra tehát a politikában a váratlanra, az addig nem ismertre való rábukkanás a döntő; a politika tudományos kutatása pedig azt jelenti, hogy erről a rendkívül bonyolult, változó és sokrétegű világról minél több újdonságot tárjak fel és írjak meg.   

Demokratának lenni, nem csak annyit tesz, mint a sokat idézett sor Bibótól. Demokrata az, aki a másikat is annak tekinti, pontosabban, aki a másikat kizárja a politika terepéről, az nem demokratikusan jár el. Társasjátékozás közben sem azt mondjuk a másikra, ellenfél vagy ellenség, hanem játékos, vagy játszótárs. S habár a politika nem állítható párhuzamba a „Ki nevet a végén”-el, annál fontosabb, hogy mindig hagyni kell „visszautat” az ellenfélnek. Nem lehet a megsemmisítésére játszani. A kocka előbb utóbb fordul, kormányból ellenzék, ellenzékből kormány lesz, ez a dolgok rendje. Néha mintha elfelejtenék a politikusok, és így választóik is ezt. Nem tudom legitimálni az „igen de” politikát. Azt a típusú politizálást, ami mindig azzal indokolja cselekvéseit, hogy igen, de a kormány/ellenzék így meg úgy. Tudni kell elengedni történeteket. Tudni kell gesztusokat tenni. S a politikai elemzésben? Nem az az érdekes ki mond valamit, hanem, hogy miért. A politikát mindig érdekek és sokszor a külvilág felé láthatatlan egyességek mozgatják. Sokszor nem lehet „névértéken” venni, szó szerint értelmezni. Inkább azon kell elgondolkodni, milyen szándékkal mond valaki valamit, miről akar meggyőzni. Ha ezt sikerül „dekódolni”, akkor már elindulhatunk a saját alternatív értelmezésünk útján.    

Vaszilij Jan: A jégmezők lovagja című életrajzi regényében szerepel egy ötszavas intelem a fiatal és heves Alekszandr fejedelem felé, amelyet minden újító szándékú államférfi figyelmébe ajánlok: „szelíden szelídíts, soha ne heveskedj”. Az újítás, amelyik a hagyományokat nem veszi figyelembe, és nem szívvel, hanem hideg ésszel akar nevelni, a korábbinál is rosszabb állapotokat teremt(het). A politikai cselekvés esszenciája, hogy a közösségi célokhoz a megfelelő időben és helyen a rendelkezésre álló eszközök közül a céloknak leginkább megfelelő eszközt rendeljük. Ilyenkor jól jöhet a politikai döntéshozó számára egy politikai elemző. Mert ahogyan Sólem Áléchem írta, „a legjobb lónak is kell ostor, a legbölcsebb embernek is jótanács”.

Fontosnak tartom annak vizsgálatát , miért születnek olyan döntések, amilyenek – mely érdekcsoportok, milyen politikai eszmék hatnak egy-egy konkrét, akár napi döntés meghozatalára. Rendkívül izgalmas kérdés, amikor a döntéshozók (törvényhozók) pénzt osztanak szét, mert ekkor dől el, mennyi jut oktatásra, egészségügyre, a bajban lévők, az elesettek megsegítésére, vagy éppen utak felújítására.

A politika egy rendkívül izgalmas dolog is  – kalandfilmbe illő izgalmak kísérik azokat a folyamatokat, amelyek során egyik-vagy másik csoport felülkerekedik egy pártban, egy intézményen belül, vagy akár egy országos választáson.

A politika tehát egy olyan, meglehetősen bonyolult rendszer, amelyben született döntések jelentősen kihatnak az adott közösség életére – szerencsés esetben a politika jó keretül szolgál egy adott ország virágzásához, legrosszabb esetben viszont véres polgárháborúhoz, felkeléshez is vezethet egy rossz politika. Nézetem szerint tehát az állampolgároknak– már gyerekkorukban– fel kell ismerniük, meg kell tanulniuk, hogy a politika nemcsak rosszra, de jóra is használható. A recept pedig: minél több felkészült, jó képességű politikust kell megválasztanunk. Ez azonban nem megy tanulás nélkül, ennek mikéntjét már az iskolában, és a szocializáció más szinterein is el kell kezdeni elsajátítani.

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának negyedik napja

Képzelt Riporter (KR): Ma a 4. naphoz érkeztünk, Mint ahogy tegnap már jeleztem, az első három nap "műveltségi" kérdései után mostantól szakmaibb kérdéseket kaptok, elvégre mégis csak politikai elemzők vagytok. Azt már tudják az Olvasók, milyen könyveket, filmeket és zenéket kedveltek, azt azonban még nem, mi a véleményetek saját szakmátokról. Persze nem kérem, hogy részletes értékeléseket adjatok. S azt sem, hogy sokat beszéljetek arról, mit tartotok kevésbé jónak benne. A pozitív szemlélet jegyében először azt kérem, válasszatok egy elemző/cég által írott dolgozatot, s mondjátok el, miért kedvelitek, miért hatott rátok.

Ferge Zsuzsa neves szociológus a Mozgó Világ novemberi számában Európa legönzőbb társadalmának nevezi a magyart. De nem túlzás ez? Szerinte nem, idézem: „Kutatások mutatják, hogy 1990-re Európa legönzőbb országa lettünk. Tehát különböző mérések bizonyítják, mennyire individualisták és önzők voltunk már akkor is, és mind a mai napig Magyarország az az ország, amelynek polgárai saját egyéni, személyes érdekeiket minden más elé helyezik.” Ha Fergének igaza van,akkor még inkább érthető, milyen keserves folyamat ennek az országnak a lakóit olyan közös célok felé terelni, amelyekben a többség egyetért.

Egy politikai elemző számára azt gondolom alapvető, hogy tudjon különbséget tenni abban, hogy amit leír, műfajilag hová tartozik, még ha ez elsőre furcsán is hangzik (hiszen ez egy „politikai elemzés”, mondhatná). A Politikatudományi Szemle 2008. 2. számában jelent meg direktorunk, Csizmadia Ervin egy gondolatébresztő munkája „A politikai elemzés mibenléte” címmel (XVII/2. 29–47. pp.), mely mélyrehatóan foglalkozik a kérdéssel, és azt gondolom, a figyelmes olvasó megfelelő választ is találhat magának – még ha nem is kizárólag a tudományos töprengés érdekli belőle. Ha pedig már arra járt a kedves olvasó, ajánlom szíves figyelmébe a következő (harmadik) számban helyet kapó vitát, ahol Szalai Erzsébet vitaindítójában az értelmiség és a rendszerváltás problematikájával foglalkozik, és egy kiváló diskurzus kerekedik belőle a PtSz hasábjain, ami számomra meghatározó élmény volt. Csakis reggel, frissen, egy feketetea mellé ajánlom.

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_2szam/2008_2_csizmadia.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_szalai1.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_boda.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_csizmadia.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_kovach.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_tolgyessy.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_szalai2.pdf

Mellár Tamás Válaszút előtt a makroökonómia? című tanulmányát ajánlom, mely a Közgazdasági Szemlében került publikálásra. Miért pont ezt? Legfőképpen azért, mert azt láthatjuk, hogy 2008 óta megkérdőjeleződnek a nemzetek gazdaságpolitikáját meghatározó legfontosabb közgazdasági alapvetések is, Mellár pedig éppen ebben a zűrzavarban igyekszik írásával „rendet tenni”.  Vizsgálódásának kiindulópontja, hogy a legújabb globális válságot lényegében az eddigi makromodellek szinte teljes mértékben képtelenek voltak előre jelezni, ergo kudarcot vallottak (ez aligha vitatható). A kérdés csak az, hogy a jelenlegi modellek ezen hiátusa valamiféle célzott „javítással” kiküszöbölhető-e, avagy a makroökonómia nem spórolhatja meg a gyökeresen új elméleti irányzatok „kihordását”.  A tanulmány egyik legfontosabb pozitívuma, hogy a válaszkeresés közben a szerző nem hagyja figyelmen kívül az elmélettörténetet sem, vagyis történeti kontextusba helyezi a kérdést. Hogy végül Mellár milyen választ ad erre a tudományosan igen húsbavágó és gondolatébresztő felvetésre, azt az alábbi linkre kattintva megtudhatja.

http://epa.oszk.hu/00000/00017/00172/pdf/02_mellar.pdf

Természetesen rengeteg kiváló tanulmány van, ami hat az emberre. Úgy szoktam mondani, hogy a jó tanulmány attól jó, hogy visz tovább egy másikhoz, a rossz ellenben ott hagy, ahol addig is voltam. A sok-sok kiváló dolgozat közül Melegh Attila, történész A magyar és a globális ötvenes évek című dolgozatát ajánlom, amely kifejezetten friss: most októberben jelent meg. Szemlélete közel áll a magaméhoz, s bízvást mondhatom: cégünk szemléletéhez is. Mit is mond ugyanis a szerző? Azt, hogy a globális nézőpontot elemzéseink során nem csupán – mint valami divatosat - érvényesítenünk kell, hanem más szemlélet egyszerűen nincs is. Itthon ez korántsem megszokott gondolat. Magyarországon – írja a szerző - mindeddig két narratíva (az egyiket nacionalistának, a másikat antinacionalistának nevezi) hadakozik egymással, ám mindkettő ”érvénytelen globális tükörben”.  Azt én teszem hozzá, hogy az antinacionalista nézőpont automatikusan nem jelent globális nézőpontot is, legfeljebb valaminek a tagadását. A globális nézőpont voltaképp ebben a mondatban összegezhető: „Nagy szükség van arra, hogy szép lassan és módszeresen úgy rakjuk össze saját múltunkat, hogy mellétesszük a világ hasonló és kapcsolódó eseménysorait és folyamatait”. Mindezt az 50-es évek kapcsán mondja a szerző, s az olvasó meglepődik, hiszen ő eddig azt hitte, a sok könyv és tanulmány után mindent tud a „Rákosi-korszakról”. Pedig dehogy. Melegh döbbenetes tényekkel és információkkal szolgál arról, a mi diktatúránk idején mi minden történt a világ különböző pontjain. S ezekkel mintha azt mondaná: ami nálunk történt, nem is olyan egyedi. Vagy legalábbis nem kiszakítható nagyobb összefüggésekből. Tisztelet és megbecsülés a szerzőnek szemnyitogató gondolataiért.  

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/magyesglob.jpg


Igazán rejtelmes és izgalmas írás A féltudású magyar elit, ami Publius Hungaricus írói álnéven jelent meg 2007-ben. Azóta is minden olvasásánál hatalmas képzeletbeli púpok keletkeznek a fejemen, ahogy virtuálisan falba verem, annyira telitalálat ez a szöveg. Ugyan csak egy írást lehet ajánlani, mégis azt mondanám, ez a tökéletes (elő)olvasmány Bokros Lajos A reformok kritikus tömegére való ráhangolódásra. Aki, ezt elolvasta, és túl van a „fej falba vágós” reakción, azonnal olvassa el az idézett művet is, mert kéz a kézben járnak. De miről is szól, és miért kellett az írói álnév? Talán azért, mert kellemetlen igazságot mond ki. Lerántja a leplet a magyar politikai posvány minden szereplőjéről, és arcunkba ordítja (tényleg!) a király meztelen. Miért tartunk ott ahol, és hogyan jutottunk ide? – teszi fel a kérdést az elemzés. Hogyan maradtunk le ennyire a térséghez képest? Netán társadalmi problémáink felszámolásával voltunk elfoglalva az utóbbi húsz évben? Dehogy. Még csak fel sem térképeztük őket. Hát akkor hogyan? Úgy, hogy Magyarország szélsőségesen elitvezérelt ország, és a fejétől bűzlik a hal. A magyar elit ugyanis mai napig a nyolcvanas években szerzett tapasztalataiból él. Csakhogy ez már nem hogy a tudás non plus ultrája, hanem édes kevés egy radikálisan megváltozott világban. „Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. „ És hogy mi az eredmény? „Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.” És, hogy miért ajánlom az írást? Mert szomorú módon, napokon belül 2013 lesz, és nincs változás. E lenyűgöző írás pusztába kiáltott szónak bizonyult. A szövegben leírtak gyakorlatilag mai napig érvényesek. Érdemes tehát újra felfedezni magunknak.      

Az Athena Intézet 2012-es Belföldi extremizmus – Kritikus incidensek Európában 1990-2010 című jelentését ajánlom. A szélsőséges mozgalmak és magatartásformák kutatása manapság hálás dolog az elemzők számára. Talán egyetlen más irányzatról sem született annyi elemzés, mint az extremista mozgalmakról (s mint tudjuk, ezen a körön belül a paletta igen széles, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a radikális fundamentalista szervezetektől a szélsőséges állatvédőkig). Azonban a legtöbb elemzés a hagyományos történelmi szemléletmód, a napi publicisztika és a felületes moralizálgatás háromszögén belül marad, többnyire komparatív vizsgálatok, a nemzetközi folyamatokra reflektálás nélkül. Egyáltalán, minden ilyen elemzés kapcsán felmerül a kérdés: az elemző tudja-e, mit is vizsgál tulajdonképpen? A szélsőséges szervezetek, ún. „gyűlöletcsoportok” kutatására alakult Athena Intézet dolgozatát ajánlom minden olyan szakértő vagy laikus olvasó figyelmébe, aki egy módszertanilag megalapozott, empirikus adatokkal alátámasztott, és a hazai publicisztikai színvonalon felülemelkedő tanulmányt szeretne olvasni az Európai Unió kohéziójára leselkedő legnagyobb veszélyről, a „gyűlöletcsoportok” aktivizálódásáról.

Itt olvasható: http://www.athenaintezet.hu/pdf/Belfoldi_extremizmus_Kritikus_incidensek_Europaban.pdf Az Athena Intézetről többet megtudhat itt.

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának harmadik napja


Képzelt Riporter (KR): Elérkeztünk a sorozat 3. napjához. Tegnap filmeket ajánlottatok, és igazán széles palettán mozogtatok. Ma újabb terület, a zene felé mozdulunk el. Egyben jelzem: ez az utolsó "nem szakmai" kérdésem hozzátok. Holnap már más irányt veszünk. Most viszont azt kérem tőletek: bármilyen műfajban, bármilyen korból, bármilyen stílusban ajánljatok olvasóitoknak zenéket. Kedves elemzők: kedvenc zenétek? 



Mi más lehetne, mint A Paradicsom meghódítása film betétzenéje Vangelistől! Az ember beleborzong, ha hallja, s szinte látja maga előtt a széltől dagadó vitorlákat! A film nálam zátonyra futott, mint egykor a Santa Maria, de a zene túlélte. Itt hallgatható: http://www.youtube.com/watch?v=Unt8tZPq5C0

Bartók Béla Román néptáncok című darabját ajánlom. Bartókot  – akit a Wikipedia angol nyelvű szócikke  a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének tart  – többek között az egyetemes, népek közötti barátságot fontosnak tartó szemlélete miatt tisztelem. Ő respektálta más népek kulturáját, így a szomszédos népek népzenéjét is gyűjtötte, és ez a Trianon utáni magyarországi hangulatban nem volt magától értedődő cselekedet. Ez a más népek iránti tisztelet tükröződik ebben a műben.

http://www.youtube.com/watch?v=A02X9_w3DWA

 

Oscar Peterson At Long Last Love című számát ajánlom. A valaha élt legkiválóbb jazz-zongorista Action nevű stúdióalbumáról ajánlok pár számot, mely valóban változatos zenét kínál számunkra, emellett egy jazzkoncert hangulatát teremti meg otthonunkban, ugyanis azt Peterson egy maroknyi rajongójával a stúdióban rögzítette. Akár a tárgyban szereplőt, mely egy lendületes bebop, és leginkább a szilveszter estéhez ajánlom, akár ha karácsony másnapján szeretnénk lírai hangulatban elkölteni halászlevünket a Gershwin előtt tisztelgő A Foggy Day hallgatásával. Az utóbbihoz pedig ajánlanám a diós bejglit, de még inkább egy kései szüretelésű furmintot, például a Pajzos - Megyer pincészettől a 2009-es tételt.

http://www.youtube.com/watch?v=AT6Dtv-a0EM

http://www.youtube.com/watch?v=VsQlwud3IR4

Az egyik legnagyobb hatású jelenkori magyar zenekartól , a Quimby-től ajánlom a Magam adom című remeket. Aki kicsit is ismeri a modern magyar könnyűzenét, annak aligha kell bemutatatni a Kiss Tibi vezette alkotógárdát. A szó legnemesebb értelmében vett művészekről van szó, akik ezzel a dallal igazán maradandót alkottak. Az érzelmekkel túlfűtött, végig ügyesen építkező dal katarzisban csúcsosodik ki, amikor is az énekes (és a rendszerint vele éneklő népes közönség) levetkőzve a társadalmi konvenciókat, álarcok nélkül „ordítják” a nagyvilágba: „Neki megadom magam”. S ami a legfontosabb, ez a szám több értelmezési síkon mozog egyszerre: mindenkinek más jelent időtől és tértől függően. Van, aki az alkoholmámort olvassa ki a sorokból, másoknak a legszebb szerelmi emlékeiket juttatja eszükbe, de végül mindenki valami „újat”kap, egyszerűen valahogy több lesz ettől a zenétől. Akárcsak egy jó elemzéstől….

http://www.youtube.com/watch?v=zQMG2ubmu4E

Michael Praetorius német barokk zeneszerző zseniális Christmette című – karácsony idején elhagyhatatlan –, templomi körülmények között rögzített zenéjét ajánlom – a Gabrieli Consort előadásában . A cd-t 90-es évek második felében kaptam, amikor laza ismeretségben álltam egy már akkor neves s ma is ismert zenekritikussal. Azóta is hálás vagyok neki, talán nem is tudja mennyire. Ez a zene első hallgatásra lenyűgözött. Jómagam ugyan (persze sok egyéb stílusirányzat mellett) barokk zenén nőttem fel, de korábban mit sem tudtam Praetoriusról. Bach vagy Handel persze igen, Praetorius (vagy épp egy másik gyöngyszem, Jan Dismas Zelenka) nem. Ez a mennyei zene a karácsonyi ünnepkör elmaradhatatlan része, s nagyon érdekelne, hogy a későbbi mesterek, Purcell vagy Handel, mi mindent használtak föl belőle. Az is megfog Praetoriusban, hogy nem csak zenét, de zeneelméletet is írt, Syntagma Musicum címmel. Azt javaslom, hogy a mellékelt részletet nagyon szabad szívvel hallgassák. Úgy az 5. perc körül pedig a zene nagyon felfénylik s a finálét a zenéhez méltó hangerővel hallgassák: remegjenek a falak!  

http://www.youtube.com/watch?v=erR2HPE-9gY

 

Rögtön egy egész koncertet ajánlanék. Madonna Confessions turnéját. S a „post-karácsonyi kaja kóma” ledolgozására a Jump-ot róla. Madonna tökéletesen kombinálja a populáris elemeket a mély tartalmi üzenetekkel. Tabudöngető és polgárpukkasztó, de céllal. Folyamatosan halad a korral és mindig megújul, újraértelmezi művészetét és vele együtt a műfajt. Nem mellesleg mindeközben újra meg újra bebizonyítja, a nő örök. Aki nem hiszi, járjon utána!   

http://www.youtube.com/watch?v=SIeP9aQqb0A&feature=youtu.be

http://www.youtube.com/watch?v=9n9oBQ3blQ8&feature=youtu.be

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának második napja


Képzelt Riporter (KR): A második naphoz érkeztünk. Az általatok ajánlott könyvek kapcsán volt hozzászóló, aki szerint itt valami "Olvasó Nép" mozgalom indul; fogalmam sincs, ez volt-e a szándékotok. Más viszont azt írta, hogy 6 ajánlott könyvetek közül 3 felkeltette a figyelmét, s azokat máris megrendeli. 6:3 - nem is rossz eredmény, bár hagyjuk a sporttörténelmet... Ma ismét ajánlatokat kérek tőletek. Ezúttal a filmek világáról szeretnélek kérdezni benneteket. Azt kérem, ajánljatok filmeket a publikumnak, s persze indokoljátok is meg, miért azt ajánljátok, amit. 

A Remény rabjait ajánlanám Tim Robinsal és Morgan Freemannel. Rávilágít arra, hogy szabadságunkat senki nem veheti el tőlünk, hiszen „belül hordjuk”. Szabad lehetsz fogságban és fogoly a hétköznapokban. Végső soron rajtad áll, melyik utat választod. Nincs olyan fal, amelyen képzeletünk ne lenne képes áthatolni. Erről szól a kedvenc, kihagyhatatlan részem is: http://youtu.be/7cCVVCXNHyI Borzasztó fontos a kreativitás és szabadon gondolkodás. Ez az elemzői szabadság egyik legfontosabb eleme. Nincs olyan elmélet amelyet – megfelelő érvekkel alátámasztva – ne lehetne megkérdőjelezni. Erről a filmről egyébként egyre többször Magyarország jut eszembe. Egy olyan országban, ahol felváltva négy évente elnyomottnak érzi magát a társadalom egyik fele, nagyon nem ártana megérte(t)ni, az ember fejben szabad, nem papíron. Azaz elsősorban nem a törvényekből ered a szabadság, hanem a mentalitásból. Egy amerikainak ezt nem kell magyarázni, mégis önti magából Hollywood az ilyen filmeket. Idehaza kellene, mégse születik egy se.

A BBC műhelyéből kikerült Lark Rise-tól Candlefordig című sorozat ajánlom, amelyik megértő nosztalgiával ábrázolja a 19. századi vidéki Angliát. A festői szépségű angol tájon minden tökéletes, akár a mesében: zöld rétek, zsúpfedeles házikók és gondosan ápolt hagyományok között zajlik a falu, Lark Rise lakosainak élete. A falusi lánynak nem könnyű a beilleszkedés a modern világot jelképező kisváros társadalmába. A derű, a tiszta szív és a hagyományokhoz való ragaszkodás azonban átlendíti a nehézségeken – a nézőt pedig négy évadon. http://www.youtube.com/watch?v=H4gsD78eahg

Az Elnök különgépét ajánlom. Az 1997-ben bemutatott mozifilm bizonyítja: igenis lehetséges politikai filmekkel közönségsikert aratni. Igaz, a készítők  nem bízták  a véletlenre a dolgot. A sztori (terroristák túszul ejtik az emerikai elnök gépét, köztük magát az elnököt is) eleve figyelemfelkeltő volt, s a film végig kellő izgalomban tartja a nézőt. A főszereplő is kellő húzónév volt már: a Star Warsban debütált, de ekkora már nemzetközi sztárnak számító Harrison Ford vállalta az elnök szerepének megformálását. Figyelemreméltónak tartom  a film azon üzenetét,  hogy a fő politikus itt nem egy korrupt alak, hanem egy hős, aki az életveszélyt is vállalva száll szembe a terroristákkal.

A hazafias, diadalmas csengésű filmzenét a republikánus Paul Ryan alelnök-jelölt bemutatásakor is felhasználták a 2012-es elnökválasztási kampányban.

Huszárik Zoltántól a Szinbádot ajánlom. Mi mást lenne stílusosabb nézni a karácsonyi zabálások (és gagyifilmek) forgatagában, mint a Krúdy remekét vászonra vivő Huszárik-alkotást? Kérem szépen, aki még nem látta Szinbád és Vendelin mesteri kettősét, az nem látott semmit, és hát ki ne szeretett volna – még ha csupán pár óráig is – Szinbád (vagy Latinovits Zoltán) lenni? Tavalyi kadarkát ajánlok hozzá, például a Mauer Oszkár „1880” kiváló, s hogy miért? Ugyanis ez a szám a szőlőtőke születési idejét jelöli – bizony, 132 éves tőkékről élvezhetjük a nedűt – mely a filmmel együtt egy másik korba kalauzol bennünket.

Az említett részlet:

http://www.youtube.com/watch?v=TnEn-P7z_3Y

Gabriele Muccino-tól A boldogság nyomában című filmet ajánlom. Nálam könyvben és zenében lehet vita, de filmben egyetlen alkotás viszi toronymagasan a pálmát, ez pedig a Will Smith főszereplésével készült A boldogság nyomában című alkotás.  Az igaz történeten alapuló film amilyen egyszerű olyan nagyszerű: egy egyedülálló apa embertelen, vagy ha úgy nézzük, nagyon is emberi küzdelmét mutatja be, nagyvárosi utcák, metrók, hajléktalanszállók és nagymenő brókerek árnyékában. A férfi magányát és az egzisztenciális biztonságért folytatott kilátástalan harcát mindössze két dolog enyhíti: fia feltétel nélküli bizalmon alapuló szeretete és a jobb sors elérhetőségébe vetett rendíthetetlen hite. A film mindent megad a nézőnek, amit csak elvárhat: drámát, humort, érzelmeket és nem utolsó sorban tanítást, ha úgy tetszik „nevelést”. Ezt a „nevelést” a film tételmondata sűríti össze, melynek szerintem minden apa-fiú kapcsolatban el kellene hangoznia (lehetőleg minél többször):

„Ne higgy annak, aki azt mondja, nem vagy rá képes! Ha van egy álmod, ne mondj le róla! Ha valaki nem tud valamit, azt szeretné, ha te sem tudnád. Ha akarsz valamit, tegyél érte! Ennyi!”

http://www.youtube.com/watch?v=SUW3tXquvWc

Bernardo Bertolucci (tudják, aki a XX. század-ot vagy az Utolsó tangó Párizsban-t is rendezte): Oltalmazó ég című 1990-es filmjét ajánlom. A maga idejében – s ezt illő leírnom – nagyon sok kritikát kapott - különösen a zárójelben említett két klasszikussal összevetve. Nekem azonban kedves filmem. A mű alapjául szolgáló regényt Paul Bowles írta; szerintem a film jobb és fülledtebb, mint a regény. Egy harmincas házaspárról szól, akik házasságuk kiürültsége miatt Afrikába utaznak, s ott igyekeznek helyrehozni azt. Azazhogy a film talán éppen arról szól, hogy nem is olyan nagyon igyekeznek. Vagy inkább nem tudják. Az időn kívül élnek. Aki megnézi, valódi „művészfilmre” készüljön: a ritmus döbbenetesen lassú, a régi nagy filmes iskola szabályait követi. A mostanában megszokott gyors vágások és snittek teljesen hiányoznak; hosszú jelenetek, az arcokról csorog az izzadtság, feloldozás pedig sehol, legfeljebb a bölcs narrátortól kapunk némi reményt. A film azért is érdekes, mert – megítélésem szerint – ebben látható a filmtörténet egyik legszebb „erotikus” jelenete. (Az idézőjel nem véletlen). A filmben egy hosszabb bicikli utat követően jön. Akkor, amikor a John Malkovich által alakított főszereplő megmutatja a számára kedves hegyet filmbéli feleségének, Debra Wignernek. Ez a jelenet boszorkányos és ebben sűrűsödik minden! Meg is mutatnám Önöknek, de YouTube-on 18 éven felülinek minősül. Így csak a film előzetesével szolgálhatok. 

http://www.youtube.com/watch?v=d04GvfF0TKQ

 


0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának első napja

Képzelt Riporter (KR): Köszöntöm az olvasókat és Benneteket, a Méltányosság elemzőit! Felkértetek, hogy december 25-e és 30-a között minden nap egy kérdést tegyek fel Nektek. A karácsonyi és az azt követő napokban az olvasók talán örömmel fogadják az ilyen laza, de azért komoly csevegéseket. A kérdések rövidek és célirányosak lesznek: az első három napon inkább általános "műveltségi" kérdéseket kaptok; a második három napon pedig inkább olyanokat, amelyek közelebb állnak elemzői foglalkozásotokhoz. Most megmutathatjátok "másik" arcotokat!

Az első nap kérdése: Kérlek Benneteket, ajánljatok egy könyvet az olvasónak, amely számotokra fontos és szerintetek mások is haszonnal forgathatják!

Daniel Arasse: Festménytörténetek című könyvét ajánlom. A könyv egy tanulmányából az olvasó megtudhatja, miért történelem előtti táj elé festette Leonardo a Mona Lisát, s miért éppen ez a kép a szerző szerint a világ legszebb képe. De mivel nem művészettörténész vagyok, botorság lenne a könyv esztétikai értékeit ajánlanom. Más az, ami megfog benne, s ez a filozófiája. A szerzőnek önálló művészet- vagy inkább „festészet-filozófiája” van, ráadásul olyan, ami a magaméval szinte megegyezik. Olvassuk csak: „Számomra minden korszak figyelemre méltó vonása az átalakulásban rejlik, különösen az a pillanat érdekel, amikor egy általános rendszeren belül jelenik meg egy alrendszer, formát ölt, majd egy időpontban megszűnik, hogy új kép lépjen a helyére. A tudománytörténetben megfigyelhető tendenciákkal egyenértékű folyamatot figyelhetünk meg. Bizonyos művészettörténeti átalakulások könnyebben érthetők, ha a tudománytörténet nagyon érdekes modelljeit használjuk fel az értelmezésükhöz. Természetesen Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvére gondolok…”  Régóta vagyok Kuhn nagy tisztelője, s Arasse könyve gyönyörű sorai csak megerősítenek abban: ha valaminek értelme van az elemző számára, az a változás kutatása, s ennek kapcsán újabb és újabb modellek felállítása. Mi tagadás, a magyar politika értelmezéséhez is jól jönne a változások leírásának egy olyan modellje, amelyet a szerző a festészet történetére alkalmaz.  

http://www.libri.hu/konyv/festmenytortenetek.html

 

Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót! című regényt ajánlom. Egy igazi amerikai alapmű. Mindent, ami erkölcsileg fontos számomra, emberként és elemzőként, ettől a könyvtől kaptam. Csak akkor érthetünk meg igazán valakit, ha az ő cipőjében járunk, ha az ő helyzetébe képzeljük magunkat. Valósággal bele kell bújnunk a bőrükbe, mondja a könyv. Ez a típusú empátia elengedhetetlen a méltányos elemzéshez. Aki kíváncsi hogyan nevel direkt és indirekt módon demokráciára, toleranciára az amerikai társadalom, mindenképp olvassa el!  De beszéljen inkább önmagáért:

 –        (…) Ez az ügy, Tom Robinson ügye, lelkiismereti kérdés… Scout, én nem tudnék templomba menni és Isten színe elé állni, ha nem próbálnék segíteni rajta. 
– Atticus, én azt hiszem, hogy nincs igazad. 
– Hogyhogy? 
– Mert a legtöbben azt gondolják, hogy nekik van igazuk, és neked nincs… 
– Feltétlenül joguk van hozzá, hogy ezt gondolják, és ezt a jogukat tiszteletben is kell tartani – mondta Atticus –, de másokkal csak úgy tudok együtt élni, ha saját lelkiismeretem tiszta. Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete.

http://www.kihagy6atlan.hu/temak/konyv/harperleenebantsatokafeketerigot/

Akárcsak egy olasz d(r)áma, olyan szép és szenvedélyes az id. Alexandre Dumas egyik kései gyöngyszeme: a Luisa San Felice című regényt ajánlom. A színhely a 18. századi Nápoly, a maga ősi múltjával, királyi fényűzésével és népi életével, meg a liberális, reformer értelmiséggel, amelyik a két malomkő, s egy harmadik – a forradalmi Franciaország – közé kerül. A magyar históriából (is) jól ismert dilemmákról szól ez a könyv. Elrettentésül is ajánlom a regényt. Ha valaki az állandó magyar széthúzás miatt nyavalyogna, kezébe adnám ezt a könyvet: íme, nézd meg, ilyen az igazi fanatizmus és a polgárháború, ahogyan Dumas mester ábrázolja! Idáig ne jussunk el soha!

http://mek.oszk.hu/04100/04178/html/01.htm

John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról című művét ajánlom. Az először 1688-ban megjelent könyv még mindig aktuális, hiszen a nyugati típusú kormányzás és társadalom több fontos elve is megjelenik, így pl. a magántulajdon tisztelete, vagy a törvényeken alapuló (tehát nem önkényes) kormányzás szükségessége. Ezek az elvek a mai napig hatnak a politikai gondolkodásra, amelyek nélkül nem képzelhető el pozitív értelemben vett jogállami politikai rendszer.

http://bookline.hu/product/home.action?id=2101709376&type=10&_v=John_Locke_Ertekezes_a_polgari_kormanyzatrol


Richard Sakwa: Putin: Russia's choice című monográfiáját ajánlom. A legjobb Putyin-monográfia, mely valójában sokkal több: egy elképesztően pontos, és éles korlenyomata az elmúlt húsz év politikájának Oroszországban. Nehéz könyv, helyenként inkább emlékeztet akadémiai szintű elemzésre, semmint egy ismeretterjesztő műre, ám érdemes keresztülvergődni rajta, ugyanis fellebbenti a fátylat a „Putyin-titokról”, és szembesít bennünket azzal, mennyire nem ismerjük a politikust, az embert, sem pedig az országot, melyet irányít. Emellett azoknak is ajánlatos elolvasni, akik előszeretettel hasonlítják Orbán Viktor politikáját Putyinéhoz, akár csak azért, hogy realizálhassák, mennyire kevés a valódi, és nem felületes hasonlatosság köztük. Politika, oligarchák, olaj és gáz, hatalmi technikák, stratégák és stratégiák, avagy kiskáté egy hajdan volt birodalom úton tartásához. Azoknak, akinek arról, hogy orosz, a matrjoska, a lágerek, vagy a vodka jut csak eszébe, és azoknak is, akik az orbáni keletre nyitás kudarcának okait nem nyugat felé nézve szeretnék megérteni. Sok erős feketekávét ajánlok mellé, például perui chanchamayo-t.

http://www.amazon.com/dp/B000SFJPJE/ref=r_soa_w_d


Paul Ekman: Beszédes hazugságok című könyvét ajánlom. Képzeljen el egy olyan világot, ahol a hazugságok és megtévesztések értelmüket, illetve céljukat vesztik, mivel minden ember képes felismerni őket. Egy ilyen világban ugyebár természetszerűleg és szükségszerűen csak az őszinte beszédnek és cselekvésnek van helye. Hogy ez egy csodálatos utópia lenne vagy maga a kénköves pokol, döntse el magában a kedves olvasó. Mindenesetre, ha széles körben elterjedne és alkalmazásra kerülne Paul Ekman Beszédes hazugságok című könyve, akkor minden bizonnyal közelebb kerülhetnénk egy őszintébb (politikai)világhoz, melyben a társadalom vezetői jóval kevésbé élhetnének a manipuláció eszközével. A szerző ugyanis művében fellebbenti a fátylat a mikro-arckifejezésekről és a tudatos/tudattalan non-verbális jelekről, leleplezve a megtévesztés mestereit. De Ekman professzor nem csupán a pszichológiai kutatásainak tudományos eredményeit tárja elénk, hanem konkrét példákon keresztül világítja meg, hogy min buknak el a hazugok, vagy éppen azt, hogy miképpen tudjuk kivédeni, hogy mi is áldozattokká váljunk.

Hogyan kapcsolódik Hitler és Neville Chamberlain esete egy 42 éves szuicid hajlamú nő viselkedéséhez? Az általam ajánlott könyvből –többek között – ezt is megtudhatják. Hasznos gyakorlati útmutató ez hazugoknak és becsapottaknak egyaránt.

http://www.libri.hu/konyv/beszedes-hazugsagok.html


 

0 Tovább

Karácsonyi búcsú

December 4-én a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete közös szervezésében megrendezett „Közoktatás és/vagy köznevelés” konferenciával zárult a Köznevelés Projekt című tematikus blog-sorozatunk. A konferenciáról szóló összefoglalónkat hamarosan olvashatják az MPK honlapján.

Ebben a sorozatban arra tettünk kísérletet, hogy a mai kormány által kidolgozott köznevelési rendszerről átfogó elemzés-sorozatot nyújtsunk, és emellett igyekeztük megválaszolni a kérdést: lehet-e az állampolgárokat demokráciára nevelni? Hiszen a kormányzati zsargonban használt „köznevelés” kifejezés egyértelmű jelzés arra, hogy a kormány nevelni is akarja a társadalmat. Bár a bejegyzések zöme a magyar köznevelési rendszer elemzéséről szólt, de – ígéretünkhöz híven – a demokráciára nevelésben élenjáró néhány ország – Nagy-Britannia, Dánia és az Egyesült Államok – példáját is bemutattuk, mert úgy gondoltuk, hogy a nemzetközi összehasonlító szemléletmód, a külföldi példák ismerete nélkül, pusztán a magyar helyzet leíró elemzésével nem sokra jutunk, ha a demokráciára nevelés, vagy általában a köznevelés „magyar útját” keressük. Ezekből a nyugati példákból megtanulhattuk, hogy Nyugaton a sikeres oktatási-nevelési reformok a kohézió, az egyéni és csoportos állampolgári felelősség köré rendeződnek.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezúton is köszöni vendégszerzőinknek, Nahalka Istvánnak, Fekete Lajosnak, Horváth Györgynek, Arató Gergelynek, Filippov Gábornak (Magyar Progresszív Intézet), Fodor Csabának (Nézőpont Intézet) és Keil Andrásnak (Republikon Intézet), hogy közreműködtek a blog írásában, tudásukat és véleményüket, álláspontjukat megosztották velünk. Köszönjük az előadását Thaisz Miklósnak, az Oktatásért Felelős Államtitkárság politikai tanácsadójának, a kerekasztalon való részvételt Miklósi Lászlónak, a Történelemtanárok Egylete elnökének és a részt vett elemzőknek: Böcskei Balázsnak (Intézet a Demokratikus Alternatíváért), Fodor Csabának és Keil Andrásnak, valamint Betlen Jánosnak a moderálást.

Most a blog-szerzők elvonulnak karácsonyi és szilveszteri pihenőjükre. Januárban újra indul a blog, újabb közpolitikai témákkal és sorozatokkal. Kérjük kedves Olvasóinkat, hogy tartsanak velünk 2013-ban is!

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kíván a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetősége és munkatársai!

0 Tovább

Köznevelés vagy közoktatás?

Magyarországon éles vitát váltott ki már maga a „köznevelés” fogalom is. Egyesek szerint a köznevelés használata a közoktatás helyett csupán „szómágia”, hiszen nevetséges feltételezni, hogy eddig az iskolarendszer ne nevelt volna – elvégre már az oktatás is egyfajta nevelés, a nevelési célok jelentős része (viselkedési normák, magatartásminták elsajátítása) az oktatás során valósul meg. Mások úgy vélik, hogy a kormány tudatosan választotta a köznevelés fogalmat, ezzel is hangsúlyozva, hogy az egész társadalom tudatos (át)nevelésére, indoktrinációjára törekszik.

Az iskolának, az oktatási rendszernek sokféle funkciója lehet. Egyesek szerint a jelenlegi kormány az individualizációs funkció (az általános műveltség elemeinek átadása) terén erősen érvényesíti a maga világképét. Mások szerint éppenséggel a kormány számos lépése arra mutat, hogy az „oktatás=áru” leegyszerűsített képlet érvényesül több területen (a szakképzésben, a felsőoktatásban), és mintha a nevelési szándék nem mindenütt lenne következetes.

A Méltányosság Politikaelemző Központ körkérdéssel fordult a december 4-ei konferenciára meghívott elemző intézetek meghívott munkatársaihoz. Kérdésünk így hangzott:

„Vajon szerintetek lehet-e köznevelésről beszélni vagy a közoktatás korábbi rendszerét kell helyreállítani?" Mennyire legitim egyáltalán a "köznevelés" kifejezés (hiszen tudjuk, sokan a politizáló értelmiség és a szakemberek köréből magát a szót is blaszfémiának tartják, mondván, nem feladata az államnak, hogy a közösséget nevelje)? Szerintetek is legfeljebb "közoktatásról" lehet és szabad beszélni, a nevelés pedig az egyén és a család dolga, nem az iskoláé (pláne az állami iskoláé!), vagy - hasonlóan egyébként az MPK álláspontjához - igenis úgy látjátok, hogy szükség van a társadalom "nevelésére" (nem feltétlenül a kormányzati intézkedések szellemében, értelmezésében és eszközeivel), és ezért nem lehet pusztán a régi közoktatást helyreállítani?

A körkérdésre adott elemzői válaszok itt olvashatók:

Filippov Gábor

(Magyar Progresszív Intézet)

Oktatás és nevelés szétválasztása legfeljebb analitikus szinten lehetséges. Éppen ezért a „köznevelés” fogalma önmagában korántsem elvetendő – az oktatás mindig egyben nevelés is egyben. A kérdés csak az, mire és hogyan nevel.

Ha a politikai közösség, illetve annak intézményesült szocializációs ágense, az iskola lemond a direkt nevelésről, akkor sem képes megkerülni ezt a szerepet. Legfeljebb, a felelősséget elhárítva, olyan szocializációs mintákat közvetít, amelyek elsajátítását nem feltétlenül kívánnánk egy fejlett demokrácia fiatal állampolgáraitól. A magukra hagyatottság érzete, a közös orientációs pontok hiánya, a társadalmi szintű atomizáltság állapota is elsajátítható – direkt vagy indirekt – nevelés útján, ahogy az állampolgári passzivitás, az alattvalói attitűd, a bezárkózás mintái is. Ennél talán jobb, ha egy közösség inkább pozitív közösségi értékeket közvetít.

Mint minden társadalmi rendszernek, a liberális demokráciának is vannak olyan alapvető értékei, amelyek átadása, interiorizálása elsődleges fontosságú a közösség fennmaradása szempontjából. Ilyen értékek az alapvető emberi és politikai jogok tisztelete, nemzeti kultúra és hagyományok ismerete és szeretete, a tolerancia és a társadalmi-kulturális sokszínűség felismerése, értékelése; a normakövetés, a szolidaritás, az állampolgári felelősségtudat és aktivitás, a közösségi részvétel értékei. Egy demokrácia nem attól lesz jobb az autoriter rendszereknél, ha valamiféle rosszul felfogott semlegesség jegyében lemond saját alapvető értékei újratermeléséről az oktatási intézményekben. Hanem attól, hogy éppen ezeket az értékeket kínálja mintaként.

Fodor Csaba

(Nézőpont Intézet)

Az újító szándékot ritkán ünneplik

Magyarország megújulása nem kizárólag a mindenkori kormányok felelőssége. A közügyek vitele és a közjó érdeke mindenkitől megkívánja, hogy jóhiszeműen és kezdeményezően járuljon hozzá a társadalom szellemi erejéhez, kreativitásához; gyarapítsa annak tudását és erkölcsi nagyságát. A politikusok beszélhetnek ugyan a szakképzett termelő munkaerő szükségességéről, versenyképes adórendszerről, valamint az egyszerű állam igényéről, a hétköznapi valóságot az állam polgárai töltik meg valósággal.

A sikeres átalakítások együttműködő társadalmat igényelnek. Az oktatás új intézményeinek működőképessége és sikere sem kizárólag a kormányon, hanem az oktatási rendszer valamennyi szereplőjén is múlik. És bár az újító szándékot, a változás tényét ritkán ünneplik az ebben érintettek; a felek közti párbeszéd inkább szolgálja a nemzeti érdeket a reformokat eleve elutasító „bojkott-stratégia” helyett.

Az új oktatási törvények célja, hogy a gyermekek egyenlő eséllyel versenyképes tudáshoz jussanak. Az oktatási intézmények állami fenntartása nem egyoldalú és cél nélküli „államosítást” jelent, hanem az államnak az oktatás rendszerén belüli célhoz kötött szerepvállalását. A célhoz kötöttség nem pusztán üres és tartalommentes ígéret, a kormány által fontosnak ítélt társadalmi felzárkózás ugyanis az ország területi egyenlőtlenségei miatt sokak számára az alapvető tudáshoz való hozzáférés és a minimális társadalmi normák elsajátításának garanciája.

E kettősség teszi szükségessé egyébiránt azt a kérdést, hogy az oktatás rendszerén belüli átalakításokról, mint oktatási és nevelési kérdésekről beszéljünk. A köznevelés nem egyénekre és személyekre szabott kormányzat általi nevelést jelent. A köznevelés ugyancsak az oktatás valamennyi szereplőjének közös együttműködését igényli. Legitim cél ugyanis, hogy a gyermekek, a fiatalok támogató környezetben sajátítsák el az alapvető társadalmi normákat.

A köznevelés új funkciója tehát a használható tudás átadása, a kreativitás kibontakoztatása, a normális társadalmi együttéléshez szükséges normák közvetítése, illetve a nemzeti értékek és a szellemi örökség modernitás keretei közötti megőrzése. Bár az átalakítási folyamat eredményessége három-négy év távlatában lesz biztosan megítélhető, az említett alapvető irányok megváltoztatása aligha lehet célja a nemzeti érdek iránt elkötelezett politikai erőknek.

Keil András

(Republikon Intézet)

A „köznevelés” kifejezés használata nem szerencsés. Egyfelől negatív konnotációkkal bír: a „közt”, azaz az egész társadalmat nevelni nem lehet és nem is kell, pláne nem feladata ez a politikának egy demokratikus berendezkedésű országban.

Másfelől teljesen értelmezhetetlen ez akkor, ha arra a tartalomra használjuk, amit az oktatásért felelős államtitkárság ért rajta. Nem véletlen ugyanis, hogy az alsó- és középfokú oktatásügyet, egyes társadalmak oktatásra irányuló szakpolitikáját általában a „közoktatás” (public education) kifejezéssel illetik külföldön is. Az oktatás keretrendszerének meghatározásában, a tartalmi kérdések szabályozásában lehet helye az államnak (bár ennek mértékéről hosszasan lehetne vitázni), ám a nevelés területe semmiképpen sem állami feladat. Nevelni egy szűkebb közeg, esetünkben az iskola – és persze a család – hivatott. E logika mentén tehát felfogásom szerint értelmetlen köznevelésről beszélni. Olyan plusz feladatokat róna ugyanis az államra, amelyek nem tartoznak rá. Nem is ért hozzá, s őszintén: nem is kell, hogy rátartozzon. Ez a pedagógusok, diákok, szülők hármasának ügye.

A „köznevelés projekt” tehát már születésekor halálra volt ítélve, hiszen egyik érintett fél érdekeit sem szolgálja igazán. Újragondolása, az állam szerepének újradefiniálása, az érintettekkel való új szövetségek megkötése tehát indokolható.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

1 Tovább

Lehet-e a közt nevelni?

Természetesen. Csak nem mindegy, hogyan.

A Méltányosság Politikaelemző Központ nem véletlenül indította ezt a blogot. Úgy érezzük ugyanis, hogy miközben az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett arról a kérdésről, hogy a kormány „államosítani” kívánja a közoktatást, szinte alig beszéltünk arról, hogy ez az egész kérdéskör hogyan viszonyul a demokrácia sokkal átfogóbb kérdéséhez. Egy blogbejegyzésben óhatatlanul leegyszerűsítve kell fogalmazni; ezt teszem én is.

A demokrácia működőképességének lételeme a „nevelt” állampolgárok sokasága.

A „nevelt” állampolgár nem ugyanaz, mint az „oktatott” állampolgár. Kutatások özöne mutatott rá arra, hogy magas tárgyi tudású emberek nem biztos, hogy nagyfokú kooperatív képességekkel rendelkeznek. Az elmúlt 22 év diskurzusai engem arról győznek meg, hogy a köznevelés kérdését Magyarországon - ha egyáltalán - oktatási, iskolai, pedagógiai kérdésként kezelik. Ennek a megközelítésnek ékes példája a mai kormányzat, amely a köznevelés problematikáját az iskolarendszer átfazonírozásán keresztül igyekszik megoldani. Ezt persze ne utasítsuk el ab ovo; azt azonban látnunk kell, hogy az iskolák általi köznevelés könnyen nyerhet ideologikus színezetet, ami nem csupán az ellenzék számára lehet irritáló, de – valljuk be- nem is ad valódi választ a már említett problémára, arra tehát, hogy egy demokráciában a nevelés fő ágensei a hivatalos intézményeken kívül foglalnak helyet.

Ahhoz, hogy ezt a problémát végre komolyan mérlegre tegyük, el kell jutnunk oda, hogy felismerjük a társadalmi normák és szokások kitüntetett szerepét. Ha egy társadalomban ezek a normák és szokások hagyományosan a mindenkori hatalommal való szembenállásra, a kiskapuk keresésére, vagy egyszerűen csak a túlélésre épülnek, ezekből borzalmasan nehéz demokratikus közszellemet fabrikálni, mert hiszen a demokratikus közszellem lényege, hogy az állampolgárok közösen hisznek valamiben, például a saját országukban, a saját intézményeikben, embertársaikban, vagy azokban a normákban, amelyek a mindennapi életet tradicionálisan irányítják.

Természetesen sokféleképp lehet kritizálni, a mai Nyugat-Európa demokratikus folyamatait, ám egy dolgot tejesen haszontalan bírálat tárgyává tenni, s ez pedig a nyugat-európai hagyománynak a mindennapi élet élését elősegítő normatív szintje. Egyszerűen szólva a nyugati állampolgár a liberális demokrácia egyenrangú részének érzi magát, ellentétben a magyar állampolgárok tömegével, akiknek nem kis része sem azt nem érti mi a liberalizmus, sem azt, hogy mi a demokrácia.

És ezen lassacskán jobb volna nem csodálkoznunk. Ez messze nem iskolarendszeri, oktatásirányítási, hatalompolitikai, racionalizálási probléma. Az iskolarendszernek csak akkor van esélye demokrácia nevelni, ha a közszellem fogékony erre, továbbá, ha a közélet meg is „követeli” az iskoláktól az ilyen irányú tevékenységet. A kipipálandó feladatként értelmezett köznevelésnél nincs rosszabb, s az ilyesmit kár erőltetni, úgyse vezet sehová.

A Méltányosság Politikaelemző Központ elengedhetetlennek tartja azoknak a társadalmi intézményeknek a megismerését, tapasztalataik feldolgozását, amelyek a nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta hatékonyan végzik az állampolgárok demokráciára nevelését. Még egyszer hangsúlyozom: a nevelés nem (csak) iskolai, tanórai feladat, mint ahogy nem is csupán (mint ahogy azt sokszor gondoljuk) családi feladat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legkülönbözőbb társadalmi közösségek kapcsolati hálók tanítanak meg bennünket arra, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ilyen közösségek gazdagon vannak, nagyobb az esély, hogy megtanuljuk, hogyan kell fontos ügyekben együttműködni, konfliktusokat felvállalni és azokat megoldani. Ellenben, ha ezek a közösségek nem léteznek, vagy ha léteznek is, belterjesek, önmagukba záródnak, és a másik közösségektől elkülönülnek, akkor a demokrácia egyszerűen nincs miből töltekezzen, s ilyenkor jön az az állapot, amit mi politológusok előszeretettel  nevezünk „elit-demokráciának”.

És ilyenkor gondolhatják sokan, hogy ideje a bürokratikus, állami megoldásoknak. Amelyeket mi nem támogatunk.

Ugyanis érdemes lenne észrevennünk, hogy itt elsődlegesen „demokrácia-politikai” kérdésről van szó, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: a magyar demokrácia létkérdéséről. Első lépésként „ezerrel” kellene magunkba szívnunk mindazokat a nyugati tapasztalatokat, amelyek a demokráciára nevelés területén felhalmozódtak; és persze nagyon alaposan fel kellene térképeznünk azt is, hogy vajon a magyar társadalom demokráciára nevelődésének folyamatai miért is teljesen hatástalanok, s miért nem hasonlítanak ahhoz a nyugati modellhez, amelyhez pedig szeretnénk, ha hasonlítanának.

Blogbejegyzéseink ezekre az anomáliákra kívánták felhívni a figyelmet, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozik december 4-ei konferenciánk is.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Mire is nevelünk?

Arató Gergely 44 éves, tanár, egyetemi oktató, 2004-2010 között oktatási államtitkár.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

A köznevelés projekt blogbejegyzései között szükségszerűen és helyesen sokféle megközelítés jelenik meg, hatalmi, pedagógiai, társadalom- és gazdaságpolitikai egyaránt. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy a köznevelés és a munkaerőpiac kapcsolatának néhány, a szakpolitikai döntéseket befolyásoló összefüggésére hívjam fel a figyelmet.

A politikai kommunikáció gyakori szokása az, hogy bizonyos kifejezéseket „felemel”, a valóságoson túlmutató jelentéssel ruház fel. Amikor az új kormányzat a közoktatást a köznevelés szóval helyettesíti, és ennek valós jelentőséget tulajdonít, akkor pontosan ezt teszi. A közoktatási rendszernek mindig is elválaszthatatlan része volt a nevelés is, például a korábbi, (nb. „közoktatási”) törvény legutolsó változata 197 alkalommal tartalmazta a nevelés szót. Így aztán az új szabályozás lényege nem a nevelés és oktatás arányának megváltoztatása (ami amúgy izgalmas pedagógiai, iskolaszervezési probléma), hanem az nevelés-oktatás céljainak megváltoztatása.

Ha az oktatás közszolgáltatás (vagy közszolgálat, a különbség ismét inkább retorikai), tehát (zömmel) közfinanszírozású és ráadásul még kötelező is, akkor nyilván világosan meghatározott közcélokat kell szolgálnia. Az egyik ilyen funkció (bár valóban lényeges, hogy nem az egyetlen) a jövendő szorgos dolgozóinak képzése, vagy, kevésbé líraian, a megfelelő munkaerő biztosítása. Mégpedig hosszú távra, hiszen a mai kisiskolás még 50 év múlva is lelkes humántőke lesz. Az oktatás-nevelés tehát jelentősen meghatározza mind az egyén leendő foglalkoztatási helyzetét (és a foglalkoztatással járó mindenféle előnyökhöz, jövedelemhez, presztízshez, egészséghez, biztonsághoz hozzáférést), mind a közösség gazdasági potenciálját.

Természetesen nemcsak a szakképzésnek és felsőoktatásnak van szerepe a gazdasági fejlődésben. Legalább ennyire fontos a közoktatási rendszer teljesítménye is, különösen az alapképességek megfelelő megalapozása. Az OECD-nek a PISA vizsgálatok alapján végzett becslése szerint (The High Cost of Low Educational Performance, 2010), például Magyarország számára a következő 80 évben összesen 584%-os GDP növekedési lehetőset jelentene, ha az alapképességek szintje elérné a listavezető finn iskolásokét (nem elírás, közel hatszoros növekedésről van szó). A szakmai felkészülésen és alapképességeken túl, rendkívül nagy szerepe van az iskola által közvetített „soft skilleknek”, attitűdöknek, mentalitásnak is.

Az oktatás történetének egyik lehetséges narratívája abból indul ki, hogy milyen társadalmi és gazdasági kihívásokra ad választ az adott iskolarendszer. Ebben a megközelítésben a XIX. században kialakult, mindenkire kiterjedő közoktatás legfontosabb feladata a gyáripar hozzáértést kívánó, de könnyen egységesíthető munkafolyamatokat végző munkásainak képzése volt. Na és még egy, a szerveződő korszerű tömeghadseregek képzettségi igényének kielégítése. A történelemkedvelő számára nem lesz meglepő, hogy az ilyen oktatási rendszer kiépítésében a németek jártak az élen. Nem is eredménytelenül, Moltke szavai szerint a „porosz-francia háborút a német tanítók nyerték meg”. A jól képzett és fegyelemre nevelt lakosság jelentős előnyt jelentett a harcmezőn és az ipari fejlődésben egyaránt. 

A XX. század folyamán az oktatásban töltött idő folyamatos növekedése, az új oktatási és nevelési módszerek, iskolai modellek elterjedése nemcsak az oktatás demokratizálására irányuló szellemi és politikai mozgalmakkal, társadalmi igényekkel függött össze (a demokratikus iskola sokkal több, mint a demokráciára nevelés), hanem a munkaerőpiac változásával is. Egyre több magas képzettséget igényelő munkahely jött létre, amelyeknek jelentős része nem az engedelmeskedést, hanem az önállóságot és kooperációt követelte meg. Ugyanakkor Európa keleti felén ez a változás sokkal lassabb volt. Az államszocializmus számára, amelyik idealizálta a gyári munkást, és nagy sorozott hadsereget tartott fenn, nagyon is megfelelt az (amint láttuk, valóban poroszos) hagyományos oktatási rendszer. Magyarországon a nyolcvanas évektől kezdve viszont egyre inkább teret nyert a Nyugaton szokásos megközelítés: növekvő képzettségi szint, meghosszabbodó oktatás, nagyobb intézményi autonómia, kooperatív és képességfejlesztő pedagógiai módszerek. Ennek a korszaknak vetett végett a 2010-es váltás.

Úgy tűnik, a foglalkoztatás területén a következő időszakban is a tudás felértékelődése várható. Az Európai Unió illetékes szervezete (CEDEFOP) becslést készített az európai munkaerőpiac várható változásairól. E szerint 2020-ig 3 millió munkahely jön létre a „zöld” iparágakban, 2 millió az egészségügyben és a kapcsolt ágazatokban, 700 ezer az IKT területen, 1 millió a kutatásban és az innovációban. Szemben a 16 millió magasan képzett munkaerőt igénylő állással, további 12 millió kékgalléros munkahely szűnik meg a következő évtizedben.

Gondolhatnánk, hogy Magyarországon valamilyen speciális gazdasági igény alapján mégiscsak a szakmunkások képzése jelenti a jövőt, de erre semmilyen adat sem mutat. Az Eurostat adatai alapján a legfeljebb szakmunkás végzettségűek foglalkoztatási aránya mindössze 38 százalék, tehát kevesebb, mint a fele a diplomások elhelyezkedési esélyeinek. Ez az arány a szakmunkásokra vonatkozó európai átlagtól is majdnem 20%-kal marad el. Tehát a kormányzati vélekedéssel szemben a magyar munkaerőpiac kimondottan bünteti az alacsonyabb képzettséget, és jutalmazza a magasabb iskolai végzettséget, különösen a diplomát, ezt a bérek összehasonlítása is bizonyítja.

A szakképzettség nélküliek helyzete gyakorlatilag reménytelen. Közülük csak minden negyedik talál állást. A tankötelezettség határának csökkentése, valamint a kötelező középfokú felvétel eltörlése, és helyette a HÍD program bevezetése, (ami egy korábbi szerző feltételezésével szemben még a szakiskolába sem jelent belépés) várhatóan tovább fogja növelni ezeknek az elveszett lelkeknek a számát.

Amikor tehát a mai kormányzat az oktatási rendszer irányításában (centralizáció), szervezésében (kötelező egységes tananyagok), tartalmában (ismeretközpontúság), nevelési céljaiban (erkölcsi nevelés hangsúlyozása) és a szakképzés preferálásában a korábbi időszakok iskolaügyének ideáljaihoz nyúl vissza, az egy elmúlt, fizikai munkán, nehéziparon és nagyüzemeken alapuló gazdaság és munkaerőpiac igényeihez való visszatérést is jelenti. Ezt lehet ugyan „munkaalapú” gazdaságnak és társadalomnak nevezni, de erősen kétséges, hogy mennyire szolgálja hosszabb távon a versenyképességet.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Biztos, hogy látod, amit nézel?

A filmek nevelő szerepe a társadalomban

Nagy Dóra bejegyzése:

Mindennapi életünkben vannak olyan átlagos, kézzelfogható és megszokott dolgok, amelyeknek nem tulajdonítunk akkora szerepet, mint amekkorát megérdemelnének. Úgy gondoljuk, hogy a szórakoztatásunkra, gyönyörködtetésünkre, vagy csupán a kikapcsolódásunkra szánt kulturális termékek nem többek annál, mint hogy este a fárasztó nap után ellazítson minket. Ám felmerül a kérdés: biztos, hogy látjuk, amit nézünk?

Vajon az emberek gondolkodására csupán a szüleik, nagyszüleik, tanáraik, barátaik vannak hatással? Csupán a beszélgetések, tananyagok, dokumentumfilmek formálják lényüket, és alakítják ki értékrendszerüket? Az, ahogyan a politikáról, az országukról vagy éppen a saját vagy más nemzetek társadalmáról vélekedünk, csupán a családnak vagy éppen az iskolának köszönhető? Elvégre ezeket nevezik elsődleges, illetve másodlagos szocializációs színtereknek. Különös módon a magyar társadalomtudományok szemléletmódjából, illetve a nevelésről szóló diskurzusokból elég gyakran kimaradnak vagy háttérbe szorul a mindennapi életünkre hatással levő populáris-kulturális termékek vizsgálata. Bár a populáris kultúra hatásmechanizmusai korántsem elemezhetőek egyszerűen, a filmeknek a nevelésre vonatkozó jelentőségét, könnyű és tartós hozzáférhetőségük miatt, aligha lehet túlbecsülni. Hiszen ha jobban belegondolunk, a filmkultúra az egyik legelterjedtebb művészeti ág a világon, amelyik a mozik, a televízió, a VHS-ek és a DVD-k segítségével a legkönnyebben eljuthat a tömegekhez.

Hogyan képes nevelni minket a film? Az Amerikai Egyesült Államokban külön iparág épült ki az amerikaiak identitásának orientálására, formálására, és ez nem más, mint a szórakoztatóiparuk. Sehol máshol a világon nincs ilyen mértékű, s a nemzettudatot elősegítő filmgyártás, mint ott. Létrehoztak olyan műfajokat, amelyek hozzájárulnak az amerikai identitás kiépüléséhez és az amerikai társadalom  egyben tartásához. Gondolhatunk a countryzenére, a westernre, nem utolsó sorban pedig ebbe a körbe tartozik az amerikai történelem különböző eseményeinek, valamint az amerikai társadalmat erősen megosztó és foglalkoztató témáknak a filmes feldolgozása is. Megfigyelhetjük, hogy az amerikai filmgyártásban, éppen elképesztő volumene miatt, nincsen olyan jelentősebb nemzeti történelmi esemény, a gyarmatosítás korától szeptember 11-ig és tovább, amelyet ne filmesítettek volna meg. Tömegével gyártják (és tegyük hozzá, hogy elemzik is társadalomtudományi kutatásokban) a függetlenségi háborúról, az indián háborúkról, a polgárháborúról, az elnökeik életéről, az akciófilmek hőseinek karaktereiről, a társadalmi tabutémákról, a politikai botrányokról és a világháborúkról szóló filmeket. Ez a legjobb eszköz arra, hogy az amerikai állampolgárokat megismertessék ezekkel az eseményekkel, és ezeken az élményeken keresztül  formálják a gondolkodásukat.

Legyünk őszinték magunkhoz, nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy eljusson Amerikába és ott éljen pár hónapot, vagy akár éveket. Akkor honnan tudjuk, hogy milyenek az amerikaiak?

Természetesen a filmekből. Leginkább ezekből alakítjuk ki véleményünket más államok politikájáról, társadalmáról, gondolkodásáról, szerepéről a különböző világméretű eseményekben. Ugyanakkor ez meg is fordítható. Elvégre a filmek nem csak más nemzeteknek mesélnek, nem csupán őket nevelik, hanem értelemszerűen saját polgáraikat is. Azt azonban feltétlenül fontos kiemelni, hogy a filmek értékközvetítő szerepe műfaji korlátoktól mentes. Nem csupán a komolyabb témákat feszegető, drámai hangvételű filmek vannak nevelő hatással a társadalomra. Minden film mesél valamit a társadalomról, minden filmbe lehet és kell is fontos témákat becsempészni és mindegyikbe szoktak is. A műfaj csupán az ízlésbeli különbségek feloldására szolgál, valamint a mesélés eszközeit különbözteti meg egymástól. Nem biztos, hogy sok nő (persze vannak kivételek, én magam is közéjük tartozom) szereti a háborús filmeket, és nem minden férfi ül le megnézni egy romantikus vígjátékot. Az üzenet közvetítése szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen műfajú filmről van szó. Ráadásul sok esetben nem is lehet egy kategóriába besorolni az adott műveket.

Pontosan mire is gondolunk, amikor a filmek üzeneteiről, értékközvetítéséről és nevelő célzatáról beszélünk? A társadalom szerkezetének, értékrendjének, politikai beállítottságának jellemzői, változásai nagyon könnyen tetten érhetőek a filmekben. Ezek a művek képesek arra, hogy az apró változásokat bemutassák és elmélyítsék, valamint oldják a feszültséget társadalmi osztályok, különböző csoportok vagy éppen etnikumok között. Az, hogy ma az USA-nak fekete elnöke van, nem véletlen, és az sem, hogy ha nem is teljesen, de egyre inkább felszámolják és lazítják a feketék és a fehérek közötti ellentéteket. Egy nagyon hosszú folyamatnak lehetünk szemtanúi, ami már az 1939-es években elkezdődött. Akkor ugyanis a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat egy fekete színésznő vihette haza az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért. Ezt követően kissé háttérbe szorultak a fekete színészek, és nem is foglalkoztak a filmkészítők azzal, hogy megpróbálják a két etnikum között megoldani az ellentéteket.

Az 1950-es években erősödött fel aztán megint ez a témakör. Egyre több filmben jelentek meg színesbőrű színészek, és egyre több film témájában vált központi elemmé a fekete-fehér ellentétek feldolgozása és oldása. Itt ki is kell emelnünk az 1958-ban leforgatott A megbilincseltek című alkotást és az 1967-ben készült Találd ki, ki jön vacsorára című filmet. A fentebb tárgyalt műfajok közötti különbség, de nem értékközvetítések közötti különbség érzékeltetése miatt választottam ezt a két filmet. Mind a kettő rendezője Stanley Kramer, aki különösen értett ahhoz, hogy fontos és megosztó társadalmi problémákat közvetítsen más-más korosztályok felé.

Az első film két rabról szól, akik megszöknek az őket szállító buszról. Össze vannak bilincsleve, egyikük fehér, míg másikuk fekete. Muszáj együtt menekülniük az őket üldöző rendőrök elől, és természetesen a csuklójukra zárt bilincsük miatt muszáj együttműködniük. Még a rendőrök is viccelődnek rajta, hogy lehet, nem sok dolguk lesz, mert ez a két ember előbb öli meg egymást, minthogy ők rájuk találnak. Kezdetben tényleg sok konfliktus van a rabok között, folyamatosan marják egymást, még össze is verekednek, aztán be kell látniuk, hogy menekülésük csak együtt lehetséges. Amikor végre elszakítják a láncokat, és azt hiszik, már túl vannak a nehezén, rá kell döbbenniük, hogy nagy hibát követtek el. Szökésük egészen addig volt sikeres, amíg össze voltak bilincselve. Jelen esetben a bilincs jelképezi azt, hogy bizony az emberek össze vannak kötve, és ha fellázadnak a helyzet ellen, ha el akarják egymástól magukat szeparálni, akkor nem fognak boldogulni az életben. Igenis el kell fogadni, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, mindannyian a Földön élünk és együtt kell élnünk, egymás mellett, egymást segítve.

A másik film egy speciális szempontból közelíti meg ugyanazt a problémát. A '60-as években előretörtek az emberi jogokat védő mozgalmak. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a feketék jogainak védelme és a két etnikum közötti törésvonal felszámolása. Elég, ha Martin Luther King Van egy álmom című beszédére gondolunk. Stanley Kramer felveti azt a kérdést, hogy e mozgalmak és kezdeményezések tényleg magukkal hozták-e a kívánt változást, és azok, akik mellettük kardoskodnak, vajon otthon is vallják-e az általuk képviselt nézeteket? Vajon akkor is olyan liberálisan állnak hozzá a dolgokhoz, ha azok betörnek az otthonukba, és tényleg hatással vannak a mindennapi életükre? A Találd ki, ki jön vacsorára pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ. A filmben egy fehér értelmiségi lány beleszeret egy fekete orvosba. Teljesen természetesnek és normálisnak veszi a kapcsolatukat, és hazaviszi párját bemutatni a szüleinek. A lány szülei liberális nézeteket vallanak, apja az egyik vezető lap főszerkesztője, édesanyja saját galériát vezet. Már a társadalom béklyóit levetve nevelték gyermeküket, legalábbis ők azt gondolták. A lány már egy új korszakot képvisel, ahol nem számít a bőrszín. A szülei liberálisnak hitték magukat, de kiderül, hogy még a család lelkésze is felvilágosultabb náluk. Az apa teljesen kiborul, lenyomoztatja lánya választottját, nem akarja, hogy összeházasodjanak. Az anya hamarabb kibékül a helyzettel, látva lánya boldogságát. A filmemben hangsúlyozzák azt is, hogy a két etnikum keveredésével nem csak a fehéreknek volt baja, hanem bizony a feketéknek is. Az apák elutasítóak, az anyák elfogadóak. Ez is mutatja, hogy tartják a hagyományos, konzervatív családmodellt. A film tökéletesen ábrázolja a nagy jogvédők és liberális élharcosok felfogásának kettősségét. Igenis, változzon a társadalom, adjuk meg a jogokat a feketéknek, követeljük a jogainkat, egészen addig, amíg ez nincs közvetlenül hatással a saját életükre, amíg nem gyűrűzik be a változás a házukba. Természetesen lehetne még folytatni a sort ezer meg ezer filmmel, akciófilmekkel kezdve, romantikus vígjátékokon át a háborús filmekig. Én csupán a folyamatok kezdetét és előrehaladását akartam itt bemutatni.

Sokan legyintenének a felsorolt filmekre, és azt mondanák, hogy persze, de ez Amerika, ők megtehetik, van pénzük és lehetőségük erre! Akik azt hiszik, a filmeket nevelőcélzattal csupán az Egyesült Államok használja, nagyot téved. Szinte minden országból lehet sorolni a jobbnál jobb alkotásokat, amelyek megpróbálják megoldani társadalmuk problémát, amelyek  segítenek feldolgozni a történelmükben lezajlott események traumáit, az ott játszott szerepüket. Ebben az amerikaiak mellett élen járnak a németek. Igen nehéz helyzetben vannak a német polgárok, hiszen a második világháborúban játszott negatív szerepük tagadhatatlan. Ezt a feszültséget valahogy fel kell oldaniuk, és ennek a leghatékonyabb módja, ha szembenéznek vele. Ha reálisan, logikusan végigvezetik őket a különböző eseményeken. Nem mentegetve magukat, hanem segítve egymást, dolgozzák fel a történteket. Gondolok itt ilyen filmekre, mint A tengeralattjáró, Sztálingrád vagy éppen A bukás-Hitler utolsó napjai. Ez a fajta hozzáállás, nem csak a második világháborút feldolgozó filmjeikben érhető tetten, hanem az utána következő korszakok bemutatásában is. Itt pedig meg kell említenünk A mások élete című fantasztikus, és nevelés szempontjából kicsit sem elhanyagolható művüket. Ez a 2006-os film példát mutat minden olyan országnak, ahol olyan dolgok történtek, amelyet nem egy másik állam, hanem az adott ország polgárai és vezetése okozott saját magának. A történet 1984-ben játszódik Kelet-Németországban. A film egy író és párja kapcsolatán, valamint megvilágosodásán keresztül mutatja be az akkori társadalom és hatalom kapcsolatát. Megismertetnek minket a hatalom kiszolgálóival, ellenzőivel, hithű, majd pedig kiábrándult ügynökeivel. Bemutatják a lehallgatás rendszerét, a kommunizmus ellenfeleinek a harcát és rettegését. Elmondják nekünk azt, hogy az ember még a saját párjában sem bízhatott meg akkoriban, és hiába volt a rendszer egyik kitüntetettje, akkor sem mentesült a megfigyelés alól.

Emellett nagy szerepet kapnak azok az emberek, akik tényleg hittek ebben az eszmében, akik képesek lettek volna az életüket áldozni érte (átvitt értelemben meg is tették), és akik a legnagyobbat csalódtak benne, hiszen leginkább őket árulták el. Végül pedig láthatjuk, hogy Németországban bárki bemehetett egy erre kialakított épületbe, és elolvashatta, meghallgathatta a róla készült felvételeket. Gyakorlatilag átélhette az addigi élete minden pillanatát. Ami pedig a legmegdöbbentőbb – főleg, hogy mi is posztkommunista országban élünk –, hogy odamehetett és megkérdezhette, ki volt az őt lehallgató ügynök. 

A film legfontosabb érdeme az, hogy feloldja egy olyan ország polgárai közötti feszültséget és bizalmatlanságot, amelyik a besúgásra épül. Az emberek bizalmatlanokká váltak mind a kormányzatuk, mind pedig embertársaik iránt. Nem tudják, hogyan viszonyuljanak az előző rendszerhez, nem tudják, mit tegyenek, ha róluk is kiderül, hogy besúgók voltak, és azok sem tudják, akik később születtek, vagy nem voltak a rendszer kiszolgálói, hogyan viszonyuljanak azokhoz, akik ügynökök voltak. Az egész rendszer kihatással van a jövőre, muszáj nekik a filmgyártásukban is bemutatni ezt a korszakot, és erősíteni az emberek hitét egymásban és a következő rendszerben. Természetesen nem múlik el egyből a bizalmatlanság és a zavar, de az ilyen alkotások nagy segítségére vannak az állampolgároknak, az utókornak és a többi nemzetnek. Segítenek megértetni velünk, hogy nem lehet ezt a korszakot fekete és fehér színekben értelmezni.

Láthattunk két példát arra, hogyan képes értékek és útirányok kifejezésére az amerikai, valamint a német filmgyártás. Nyilván más országokkal is lehetne folytatni tovább a sort. Én azért ezeket az országokat választottam ki, mert mind a két probléma megjelenik nálunk is. Nézzük meg közelebbről, hogy Magyarországon mi a helyzet a filmek értékközvetítésével, nevelő hatásával kapcsolatban. Azt kell mondanunk, hogy igazán nem lehet felmutatni semmit. Magyarországon az elhallgatás és az egymásra mutogatás, a társadalmi törésvonalak mélyítése képezi a közbeszéd tárgyát, nem pedig ezek megoldása. Filmgyártásunkban nem foglalkoznak múltunk megosztó eseményeinek feldolgozásával. Őszintén szólva, filmgyártásunk nincs, néhány filmünk van. Általában az országunk méretét szokták felhozni ennek okaként. Ez akkor igaz lenne, ha sosem készítettünk volna jó filmeket. Erre azonban voltak példák, nem is kevés. Lehetséges, hogy a rendszerváltást követő kormányok, valamint a filmkészítők azt hiszik, hogy komolyabb témákat feldolgozó, értékközvetítő filmek elkészítése a diktatúrák privilégiuma, és a demokrácia polgárait nem kell nevelni, majd az emberek kiművelik magukat, hiszen minden lehetőségük adott erre.

Igen, roppant műveltek vagyunk az angol, francia, amerikai vagy éppen német társadalom problémáiból és történelméből, de mi lesz a saját országunk politikájával, állampolgáraival, történelmével? Amikor a Rákosi-rendszer összeomlott és egy új korszak jött el, figyeltek arra, hogy ez a filmekben is megjelenjen. Erre az egyik nagyon jó példa, ha nem a legjobb, a Bacsó Péter által megrendezett A tanú című alkotás. Humoros eszközökkel élve bemutatott egy borzasztó elnyomó rendszert, ahol az emberek rettegtek, majd pedig a végén kifejezte a reményt, ami akkor áthatotta a társadalmat, valamint nyitva hagyta, hogy mi lesz az új politikai berendezkedés sorsa. (Az ehhez kapcsolódó videó itt) Azért fontos a társadalmi kohézió szempontjából ez a film, mert képes volt megnevettetni az embereket, még azokat is, akik ebben a rendszerben éltek, így feloldották a társadalmi feszültségeket a Rákosi-rendszerrel kapcsolatban és azt mutatták az új rendszer vezetői, hogy a mostani berendezkedés más lesz, mint elődje volt, sokkal megengedőbb és élhetőbb. Meglepőnek hangozhat, de a szocialista rendszer időszakában alatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott Magyarországon a filmek nevelő célzata, mint napjainkban.

Ha csupán a családokra, iskolákra, szülőkre és tanárokra hagyjuk az állampolgárok identitásképzését és nevelését, akkor annak az lesz az eredménye, hogy egy magára hagyott, útját kereső, nagy problémákkal és mély törésvonalakkal küzdő nemzet alakul ki. Csak és kizárólag ezeken a színtereken mehet végbe a nevelés?

A politikai diskurzus leképezi mindazt, ami a magyar társadalmat jelképezi. Ez pedig nem más, mint a teljes elszigetelődés, a folyamatos gyűlölködés és bizalmatlanság és a teljes kétségbeesés. Mindez megtalálható az elmúlt évek egyik legnagyobb sikertrilógiájában, ami nem más, mint az Üvegtigris. A felszínen ez egy egyszerű, jó színészi stábbal rendelkező, nagyon humoros alkotás. Ez azonban csupán a jéghegy csúcsa. A film valójában a kilátástalanságról, a magányról, a reményvesztettségről, a pillanatnyi örömökről szól. A főszereplő Lalinak soha semmi nem sikerül, a barátai szerencsétlenebbek, mint ő maga. Amerika-mániás, mint legtöbbünk, elveszetten keresi az élete értelmét. A barátaink kívül nincsen igazán senkije, és amikor végre boldog lehetne, akkor az utolsó pillanatban minden összeomlik, és kezdődik a szenvedés elölről. Az Üvegtigris kifejezi mindazt, ami ma a magyarokat jellemzi.

Összefoglalva a fent elmondottakat, a filmeknek nagy hatása van arra, hogyan is látják az állampolgárok önmagukat és más nemzetek országát. Segítenek feldolgozni a múltat és erős hatással vannak a jövőre. Értékeket fejeznek ki és közvetítenek, leképezik az adott társadalom normáit, és képesek arra, hogy elfogadtassák a változásokat és a múlt, a jelen és a jövő politikáját az emberekkel. Ha ez a kohéziós szegmense hiányzik egy országnak, akkor sokkal nehezebb megoldani a társadalma törésvonalait és elfogadtatnia politikai berendezkedését és döntéshozói cselekedeteit. Joggal merül fel a kérdés: biztos látjuk, amint nézünk?

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

 

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek