Szerencsére pozitív irányba kellett módosítanom a bejegyzés címét a múlt hét óta, és nem például „Fukushima: második Csernobil”-ra, vagy valami hasonlóra keresztelni. Bár az előző cím (Fukushima: Japán Csernobilja) megállja a helyét, de szerencsére nem a baleset mértéke, a sugárszennyezés vagy az emberáldozatok végett, hanem az okozott hosszú távú komplex gazdasági károk miatt.

Ugyanis az elmúlt hét fejleményei – bár változó intenzitással – de a kiterjedt katasztrófa forgatókönyve ellen szólnak. Az első napok mérnöki „szerencsétlenkedései” után a hatóságok felismerték végre, hogy ha nem tesznek hathatós lépéseket, akkor kevés lesz a 20 km-es zóna.  Ám még szó sincsen arról, hogy megoldódott volna a probléma: a remanens hő (a leállítás után is fennmaradó hő, amit a radioaktív üzemanyag spontán bomlása okoz) elvezetése a leállított reaktorokból és az üzemanyag pihentető medencékből jelen esetben esszenciális, ugyanis az első napok gőz- és hidrogénrobbanásai után a konténmenten (a reaktor beton és acél védőépülete) kívül tárolt – elszállítás előtt pihentetett – fűtőanyag rudak túlmelegedése vált az elsődleges problémává. Nem véletlenül, ugyanis ezeknél a medencéknél megközelítőleg sincsenek olyan védelmi vonalak, mint a reaktorok esetében. A helikopterekkel, majd speciális tűzoltóautókkal végzett hűtés mellett meg tudták oldani a japán szakemberek, hogy a földrengésben és cunamiban megsérült elektromos hálózatot is részben helyreállítsák, így megoldva a problémák jelentős részét.

Az INES skálán már 5-ös fokozatúra taksált baleset egyelőre nem érte el azt a szintet, hogy 6-os fokozatúvá minősítsék (melyre utaltam előző alkalommal), de számos szakértő szerint – még ha utólag is – vélhetően el fogja érni a károkozás azt a mértéket, hogy megkapja ezt a besorolást. Abban, hogy nem beszélhetünk még kiterjedt katasztrófáról, több tényező is közrejátszott az elmúlt héten, többek közt a szerencse. A zord időjárás, mely a földrengés és cunami túlélőinek okoz(ott) hatalmas nehézségeket, egyben megváltás volt az erőmű környékének és a tőle délre található városoknak (köztük Tokiónak is). Ugyanis a szél iránya és erőssége megakadályozta, hogy a múlt hét elején és közepén történt robbanások és lefúvatások során levegőbe került radioaktív szennyezés sűrűn lakott területeket sújtson, mivel a szél az óceán fölé sodorta. Így nem vált szükségessé újabb kitelepítés vagy korlátozás, és a sugárszennyezés sem vált olyan kiterjedté, mint az eleinte várható volt. Viszont a tengervízzel való hűtés több hatalmas problémát okoz: egyrészt a kicsapódó só nem csak korrodálja a még épen maradt rendszereket, hanem akár újabb hidrogén robbanás előidézője is lehet; másrészt a hűtésre felhasznált víz 40cm és 150cm magasságban áll a turbinacsarnokokban, ráadásul ez a víz óriási radioaktivitású, így ennek eltakarítása komoly kihívást fog jelenteni; végül pedig igen nagy mennyiségű radioaktív víz került ki a tengerbe, ami több száz km-es körzetben szennyezheti el a tengerpartokat, ezzel a halászatot is korlátozva.

Ami viszont a legfontosabb: minden jel arra utal, hogy sikerült a három legrosszabb forgatókönyvet elkerülni: egyrészt egy súlyos kritikussági balesetet; másrészt azt, hogy az acél konténment kinyíljon; harmadrészt, hogy az így kiszabaduló radioaktív anyagok a magasabb légkörbe jussanak (mint a csernobili grafittűz esetében). Bár az egyre nagyobb aktivitású víz felhalmozódása a kettes blokkban még mindig nyitva hagyja azt a kérdést, hogy vajon sérült-e az acél reaktortartály.

Ám amíg a reaktoronként/pihentető-medencénként fennmaradó 15-20 MW remanens hőt nem sikerül zéró összegűre csökkenteni, egy percre sem lankadhatnak a munkálatok, melyek még hetekig tartanak majd, mire kimondhatjuk: a legrosszabb lehetőségek mindegyike végleg elhárult. S még csak utána kezdődhet meg a „szemételtakarítás”, melynek mértéke és időtartama megjósolhatatlan, főleg, hogy még egyáltalán nem bizonyos, hogy a hármas blokknál nem kell majd egy csernobilihez hasonló betonszarkofágot építeni, amennyiben túl veszélyesnek és/vagy költségesnek bizonyulhat a részben leolvadt üzemanyag és a felaktiválódott törmelék eltakarítása.

A nukleáris iparra, és ezzel a globális energiapolitikára gyakorolt hatása pedig egyelőre beláthatatlan, ugyanis úgy tűnik, egyszerűbb lesz a mérnökök feladata a „tűzoltásban”, semmint újra meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a negyed évszázad alatt két globális hatású balesetet/katasztrófát produkáló nukleáris technológia megbízható és nélkülözhetetlen.