Az oktatásügy joggal tekinthető egy adott ország felemelkedése egyik eszközének – hiszen amennyiben az oktatás tele van jó tanárokkal, akik egymás után fedezik fel a tehetséges diákokat, akkor ez valóban megtérül: ezek a diákok ugyanis később, felnőttkorukban tudásukat (pl. találmányok feltalálásával, vagy egyszerűen csak a minél jobb, kreatívabb munkavégzéssel) az ország javára kamatoztatják. Az okostelefonok sem jöhettek volna létre az emberi szellem kreativizmusa, innovációra való hajlandósága nélkül, az ezt megalapozó ismereteket, és szemléletet viszont az iskolákban sajátítják el a gyerekek. Kb. másfél évtizede országunk egyik vidéki középiskolájába bekerült egy fiúcska, aki nem mutatott különösebb értelmi képességet magáról. Csakhogy az iskola egyik legendásan szigorú kémia tanára valamit megérzett, és rájött, hogy a tanítványa sokkal többre képes: addig nem is nyugodott a tanár, amíg a fiú az országos kémia verseny élbolyában végzett. A fiúból évek múlva egyetemi oktató lett a műszaki egyetemen. De ha az a tanára nincs, szinte biztos, hogy elkallódott volna, és esetleg munkanélküliként tengetné az életét, nem fizetne adót, az ország meg költhetné rá – igaz, az utóbbi időben csökkentett – a segélyeket… Szóval, ennyi minden múlt csak ezen az egy tanáron.
De félrevezető volna úgy tenni, mintha az iskola nem volna a hatalmi politika eszköze is egyúttal. Az iskola az ember legfogékonyabb időszakában közvetíti az ismereteket, és kialakítja az egyén gondolkodásának alapjait. Az állam az iskolákon keresztül képes ifjú generációnak gondolkodását befolyásolni. Ez persze önmagában nem baj, mert ez a befolyásolás nem feltétlenül rossz. Az állami (kormányzati) iskolapolitika irányulhat a demokratikus, nyitott, toleráns, a békés együttélést elősegítő, mások gondolkodását tiszteletben tartó, ugyanakkor versenyképes szemlélet elterjesztésére. Igaz, irányulhat arra is, hogy az éppen hatalmon lévők ideológiájának megtanítását várják el a tanároktól pl. az irodalom, történelem, emberismeret, vagy hittanórákon – annak érdekében, hogy e gyermekek felnőttkorukban később hűek legyenek a hatalmon lévőkhöz, vagy, hogy demokratikus országokban az éppen hatalmon lévőkre szavazzanak. Annak ellenére van törekvés az iskolák politikai befolyásolására, hogy e szemlélet meggyökeresedése hosszú időbe telik, hogy meglehetősen közvetett (mert ha a tanár bezárja maga mögött az ajtót, akkor ki tudja, mennyire tesz eleget az elvárásoknak…), és meglehetősen viszonylagos ma már a számtalan információforrás (TV, mozik, internet, lapok) mellett. Mégis, a magyarországi tapasztalat az, hogy a választások utáni osztozkodásokon fontos kérdés volt, kinek a kezébe kerüljön az oktatási tárca. Az SZDSZ például 1994-ben, 2002-ben is elérte, hogy magához ragadja az oktatásügyet, és törekedett is arra, hogy szemléletének nyomait az oktatási rendszeren hagyja, de ugyanez volt elmondható a többi oktatási kormányzatról is. A mostani, Hoffman Rózsa-féle oktatásirányítás sem más ebben a tekintetben, gondoljunk csak a tankötelezettség 16 évre való leszállítására, az erkölcs-és hittanoktatás támogatására, a diákok törvényben biztosított jogainak megrostálására, az iskolai fegyelem hangsúlyozására. Amiben mégis más, – és itt paradigmaváltásról kell beszélnünk – az iskolák állami átvétele, amely határozott szakítást jelent azzal az 1990-ben az akkori Alkotmányban, és törvényekben lefektetett megközelítéssel, mely szerint az iskoláknak a helyi közösségek, pontosabban az általuk megválasztott önkormányzatok a gazdái. Már az új önkormányzati, illetve a nemzeti köznevelési törvényben megszavazta 2011-ben a kormányoldal, hogy az önkormányzatok elvesztik az iskolák fölötti fenntartói jogukat, és az iskolaigazgatók kinevezésére ezentúl a kormány, illetve az illetékes miniszter tart majd igényt. Furcsa módon, az országos nyilvánosság nem fogta igazán fel az akkori döntés igazi súlyát. Nevezetesen azt, hogy ez a döntés is része volt a magyar politikai rendszer önkormányzati alrendszere jelentős lefokozásának. Intézményrendszerük (pl. kórházak, gimnáziumok) elvesztése után a megyei önkormányzatoknak alig maradt valami súlya. Azzal, hogy a települési önkormányzatokat is megfosztották az iskoláik élén álló igazgatók kinevezési jogától, ezzel párhuzamosan az általuk fenntartott kórházak is az államhoz (kormányzathoz) kerültek, az ő politikai súlyuk is jelentősen csökkent. A politikai súly csökkenése itt a politikai hatalom csökkenését is jelzi, hiszen a helyi önkormányzat mostantól kezdve lényegesen kevesebb személyt nevezhet ki, ezen hatalmi jog szintén a kormányzatot illeti majd. Bizonyára vannak jócskán a választók közül, akik örülnek, hogy várhatóan 2014 őszéről kisebb lesz az álláshalmozás: polgármesterek nem lehetnek egyúttal országgyűlési képviselők is. Nem árt viszont tudni, hogy ez azt is jelenti, hogy az önkormányzati szféra egyáltalán nem lesz képviselve a törvényhozásban! Más szóval, a helyi érdekek szószólói fognak az Országgyűlésből kiszorulni.A politikai hatalmuk jelentékeny részétől megfosztott településvezetőknek, önkormányzati képviselőknek, akik a Fidesz-frakció mintegy negyedét adják, adni kellett valamit mindezért cserébe: számíthatnak falvaik, városaik adósságának részbeni állami átvállalására, és azok, akik kikerülnek a parlamentből, számíthatnak járási hivatalvezetői, vagy akár iskolaigazgatói posztokra is. Ez ugyan már nem pusztán oktatásügy, ám az ebben zajló, nagy léptékű változások nem választhatóak el az országos politika többi folyamatától, így a hatalmi praktikáktól sem.
De visszatérve az eredeti témánkra: az Országgyűlés hétfőn megszavazta azt a törvényt is, amely január 1-jétől a kormány által nyáron létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központhoz (KIK) csatolja az eddig önkormányzati fenntartású iskolákat, kb. egymillió diákot, mintegy 100 ezer pedagógust. Óriási szervezet jön ezzel létre, mert a dolgok eddigi állása szerint a tanárok a KIK, és nem az iskola alkalmazottai lesznek. A vezetés helyi szinten megkettőződik: az eddig önkormányzati fenntartású iskolák pedagógusait januártól immáron nem az iskolaigazgató, hanem a KIK alkalmazhatja, vagy bocsáthatja el. A KIK által megbízott tanügyi igazgató fogja irányítani az iskolát, a szakmai munkát ugyanakkor pedig az iskolaigazgató koordinálja. Az elején biztos nem lesz egyszerű a tanároknak megtanulni, hogy egy adott kérdésben ki számít majd a főnöküknek. És hogy további konfliktusforrásra is rávilágítsunk: a törvény értelmében az iskolafenntartó az állam (pontosabban a KIK) lesz, de a működtető továbbra is a települési önkormányzat marad. Ajogszabályban biztosított szűk kivételtől eltekintve, az önkormányzatnak kell biztosítania az iskola fűtését, és kifizetni a számláit – mindezt úgy, hogy a település érdemben már nem tud beleszólni az iskola életébe, mert erről már az állam (KIK) lesz jogosult dönteni. Megkezdődhet majd a harc: előfordulhatnak olyan esetek, amikor is a települési önkormányzat sanyarú anyagi helyzetére hivatkozva nem fizet ki a számlát, és az államra mutogat. Ez az ellenzéki színezetű települések és a kormány között okozhat összetűzéseket, de még kormánypárti települések esetében sem lesz a dolog súrlódásmentes. Amint azt a törvényhozás oktatási bizottságának ülése is mutatja, kormánypárti településvezetők is erősen berzenkedtek az új rendszer ellen, igaz, alapvetően szembefordulni nem kívántak ellene (már csak azért sem, mert – lásd előbb – ők sem távoznak üres kézzel). Felvetődik a kérdést: nem lett volna akkor már eleve ésszerűbb, hogyha az állam átveszi az önkormányzatoktól az iskolák tulajdonjogát is egy szuszra? Talán igen, de ehhez talán az önkormányzatok kártalanítását sem ártott volna rendezni, és ehhez újabb csatát kellett volna vívni a kormánypárti polgármesterekkel, akik, mint ahogy azt már kifejtettük, így is sok hatalmat vesztettek.
A KIK késve indult, a törvény is későn lett elfogadva. Csak egy hónap maradt a jogszabály életbe lépéséig, addig pedig rengeteg mindent kell a KIK-nak megszerveznie, biztosítani kell a tanárok béreinek időben való átutalását, meg kell kezdenie az átadás-átvételt, a tanügyi igazgatóságoknak pedig minél előbb fel kell állniuk a szintén január 1-jétől felállítandó járásokban. A várható iskolaösszevonások-és/vagy iskolabezárások, amelyekről immáron szintén a KIK dönthet majd, szintén okoznak majd kényelmetlenségeket. Pártpolitikai szempontból kissé furcsa is, hogy ezt a hatalmas, eleinte mindenképpen sok izgalommal, feszültséggel járó átszervezést a kormány miért a 2014-es választások előtt bő egy évvel indítja csak útjára. Ha ezt egy, de akár fél évvel korábban meglépi, akkor még lett volna ideje az új rendszer beüzemelésére, annak problémáinak korrigálására, most viszont a hibák, konfliktusok nem sokkal a választások előtt kelthetnek a kormánnyal szembeni ellenérzéseket.
Végezetül, érdemes azt az alapkérdést feltenni, jó-e ez a paradigmaváltás, amelynek jegyében az oktatásirányítás megváltozik Magyarországon? Az állam szerepe a közoktatásban elkerülhetetlen, akár az aktivistább szerepe sem feltétlenül ördögtől való. Az Orbán-kormány úgy látja, jobb, ha ő szabja meg az irányt, mert hisz abban, hogy az általa kitűzött helyes célok megvalósításához nagyobb mozgástérre van szüksége. A kormány lépéseinek igazát támasztja alá, hogy az iskolák fenntartóinak, az önkormányzatok 1990-2010 közötti működése nem egyértelmű sikertörténet, ahogy azt Gegesy Ferenc, az akkori időszak egyik tehetséges polgármestere is megfogalmazta az ÉS-nek adott interjújában. Csakhogy van-e a kormány által irányított állam olyan állapotban, hogy jobb gazdája lesz majdan az iskoláknak, mint amilyenek a települések voltak? Erre sem lehet egyértelmű igen választ adni. Ugyanis a magyar politikai kultúrában erőteljesen megvan a kéz kezet mos, az uram-bátyám világ, az állami függéshez való alkalmazkodás. Erős a kísértés, hogy ismerősök, barátok, politikai kegyencek is kapjanak valamit a most felszabaduló (pl. tankerületi) pozíciókból. Ha ez elharapódzik, akkor a hatalom megtartását természetesen segíti (hiszen a kinevező állam számíthat a kinevezett hűségére), de rombolja a teljesítmény elvét. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ettől még nem lesz több motivált, és tehetséges pedagógus a pályán. Akárhogy is, ennek megoldásának nagyon nehéz feladata nagyobbrészt most már a központi állam, azaz a kormányzat nyakába szakadt.
Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!
Utolsó kommentek