Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Fukushimai zárójelentés

 

Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.

Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni  egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen.  Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.

Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.

Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.

A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.

Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:

  • erősen sugárzó anyagok kerültek ki a környezetbe, a tengervíz közepesen szennyezetté vált a környéken, a 20 km-es evakuációs zóna pontos sugárszennyezettségének mérését csak mostanában kezdik meg (ugyanis a gyors felezési idejű jódizotópok miatt csak fals eredményeket lehetett volna kapni a gamma-spektrométeres vizsgálatokkal, ezzel elrejtve a hosszabb felezési idejű, maradandóbb izotópokat). Tehát könnyen kiderülhet, hogy a zóna lényegesen nagyobb kihullást kapott, mint eddig feltételeztük.
  • a 20 km-es zóna még sokáig nem lesz visszaköltözhető (sőt, nem kizárt a zóna 30 km-re bővítése sem)
  • az összes erőművet leírták
  • vélhetően minimum ideiglenes szarkofágokat kell készíteni
  • a szerencsétlenségnek legalább olyan mértékű társadalmi és pszichológiai hatása van már most Japánban, mint anno a varsói blokkban

Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…

Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.

0 Tovább

KÁT-mizéria

 

Az elmúlt hetek politikai és szakmai vitáktól voltak hangosak, melyek Lázár János KÁT-ot módosító indítványa körül robbantak ki. Már az szemet szúr, hogy egy mélyen szakpolitikai kérdésben miért a kormánypárt frakcióvezetője nyújt be előterjesztést, és kerül vitába az energetikai államtitkárral. Sokan magasabb politikai akaratot sejtenek mögötte (értsd Orbán Viktort), ami nem elképzelhetetlen, ugyanis a KÁT által érintett szektor felelős a távfűtés biztosításáért, és egyben lobbi-ereje sem csekély.

Abban Lázárnak tökéletesen igaza van, hogy a KÁT rendszert meg kell reformálni, ugyanis fenntarthatatlan, piackorlátozó, egybemossa a fosszilisen termelő erőműveket a megújuló energiákkal termelő szektorral, és még lehetne sorolni a hátrányait. Abban viszont már téved a frakcióvezető, hogy ezt a reformot végre lehet hajtani pár hónap szakmai munkájával, annál egy nagyságrenddel bonyolultabb a kérdés.

Először is felmerül a végletesen eladósodott önkormányzatok problémaköre (melyek túlnyomó része fideszes): az egyes fűtőművek és távhőszolgáltatók (illetve közvetetten a tüzelőanyagot szállító cégek) felé fennálló tartozáshalmaznak több mint a fele önkormányzati. A keresztfinanszírozás rendszere, mely gyakorlatilag a rossz gazdálkodásból származó helyi deficitet a központi kalapból finanszírozza, jelenleg lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok siralmas pénzügyi állapota ne abban kumulálódjon, hogy például januárban tartozás miatt lekapcsolják egy megyeszékhely távfűtését.

A másik fő probléma, hogy az eddig mesterségesen alacsonyan tartott távhőárak valóban robbanásszerűen emelkednének, ha elvennék a szolgáltatóktól az eddigi állami támogatást. Így az sem megoldás, hogy egyik napról a másikra csökkentjük nagymértékben a támogatást, vagy ha mégis, akkor az eddigi közvetett szociális juttatás helyébe be kell léptetni egy közvetlen ártámogatási rendszert, amit aztán például egy ciklus alatt le lehet építeni. Így nem sodor több százezer embert nehéz helyzetbe a fűtésszámla növekedése.

Így Bencsik javaslata tűnik a legjárhatóbb útnak, mely több évre nyújtaná Lázár rapid megoldási tervezetét. A megújulók különválasztása a széntüzelésű és a kapcsoltan termelő erőművektől pedig esszenciális fontosságú, ugyanis míg az utóbbi egy bújtatott szociális támogatás, a megújuló energiák jelenthetik az élhető bolygó ígéretét a jövő generációi számára, mely talán még fontosabb befektetés, mint a nyugdíjkassza. Ám a Fidesz már azzal is sokat tudna segíteni a távhőtermelőkön (és ezzel a választópolgárokon), ha el tudná érni az orosz gáz szállítási szerződésének módosítását, így nem kellene a régióban legdrágábban import földgázt vásárolnunk, hanem hozzáigazíthatnánk a világpiaci árhoz, így csökkennének a beszerzési oldal költségei. Kétlem, hogy az E.ON újabb sarcolása lenne az erre adott legüdvözítőbb válasz.

0 Tovább

Energiahatékonyság EU-módra

 

A londoni székhelyű think tank, a Centre for European Reform nemrégiben adott közzé egy jelentést az unióban foganatosított energiahatékonysági és klímavédelmi direktívákról, azok tagállamokon belüli behelyettesíthetőségéről, egyszerűbben fogalmazva: mindezek hasznáról.

Az elemzés igen informatív és sok problémás területet mutat be. Fő mondanivalóként felhívja a figyelmet arra, hogy az uniós döntéshozók nem fektetnek elegendő energiát (sic!) az energiahatékonyság növelésébe, azaz a felhasznált energia csökkentésébe. Ami való igaz, ugyanis a tanulmány szerint az üvegházhatású gázkibocsátás 20%-os csökkentése, vagy a megújuló energiák részarányának 20%-ra való növelése (2020-ig) mind kötelező érvényűek, míg az energiafelhasználás 20%-os csökkentése csupán ajánlásként szerepel a tagállamok számára. Mindez az energiatakarékos mosógépek korában, a „ledláz” csúcspontján igen avíttas gondolkodásmódot tükröz, mely sajnos igencsak megfertőzte az uniós döntéshozatali mechanizmus más területeit is. A jelentés egészen odáig megy, hogy a mosó- és hűtőgépeken közismert matricás kategorizálást például az autóiparban is be kellene vezetni, ami azért – lássuk be – igen csak progresszív elképzelés.

A fő fókusz az erőművi áramtermelés területén van, ugyanis itt lehetne a leggyorsabban (nem mellesleg látványos) eredményeket elérni. A kombinált ciklusú erőművek (CHP) üzembeállításával akár 50%-al lehetne csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást, és akár 20-30%-al kevesebb energiát fogyasztanánk európai léptékben pl. épületfűtés területén. Ez az erőműtípus ugyanis a villamos áram-termeléshez használt hőenergiának túlnyomó részét hasznosítja, pl. távfűtés vagy füstgáz-visszavezetés formájában, ezzel a jelenlegi 30-40% helyett akár 70%-os hatásfokkal is működhet. Csak viszonyításképpen: egy autó hatásfoka motortípustól függően 15-30% körül mozog. Ehhez persze ki kellene építeni a távfűtés rendszerét, vagy bővíteni a meglévő hálózatot: például Svédországban akár 100 km-re (!) is elszállítják a termelt meleg vizet, távfűtés céljából. A skóciai Aberdeen városa egyetlen CHP  erőművel 50%-al csökkentette a CO2 kibocsátását - ez a szám pedig magáért beszél.

A tanulmányban sok hasonló – olykor meglepő – információ található, igen hasznos olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki az aktuális fűtésszámlánál szeretne kissé messzebb látni.

0 Tovább

Nekünk Paks kell?

 

Múlt héten a Szegedi Tudományegyetemen tartottam előadást egy zöld energiákkal foglalkozó konferencián, ahol kiemeltem, hogy a hazai energiapolitika legnagyobb hiátusa (a rövidtávú tervezésen túl) a rendszerszemlélet szinte teljes hiánya. Eklatáns példaként a paksi atomerőmű bővítését hoztam fel, amelyre bár létezik egy valós és megalapozott igény, érdemes más alternatívákat is szemügyre venni: miután a környező országok szinte mindegyike szintén újabb nukleáris blokkok felállítását tervezi, ezért joggal merül fel az a kérdés, valóban szükségünk van két újabb atomerőmű blokkra, vagy érdemesebb lenne például az áramhálózatot és –tőzsdét, vagy a megújuló energiakapacitást növelni helyette?

Éppen e konferencia napján jelent meg Patkó Gábor elemzése is a témáról, ahol betekintést enged az „atomreneszánszba”, és az enyéimhez hasonló kérdéseket vet fel. Lássuk, vajon léteznek-e markáns válaszok, vagy a bizonytalanság árkait tudjuk csak tovább mélyíteni?

Nos, aki egzakt és megdönthetetlen válaszra vágyik, ne olvasson tovább. Ugyanis ebben a témában rendkívül nehéz igazságot tenni, ezt jól indikálja az is, hogy például az LMP-n belül is különböző álláspontok „csapnak össze”, mikor az új paksi blokkok témája kerül elő, pedig ők az egyetlen zöld párt a parlamentben, tehát normális esetben zsigerből elutasítónak kellene lenniük a nukleáris energiatermeléssel kapcsolatosan, mégsem azok. Itt pedig szó sincsen az „atomlobbi” áldásos tevékenységéről (ha van ilyen, egyáltalán), hanem létezik egy energiatermelési mód, mely az áramtermelésünk gerincét alkotja, és immáron 30 éve működik biztonságosan (leszámítva egy-egy üzemzavart). Viszont az is igaz, hogy ha csak egyszer is történik egy katasztrófa, az akár évtizedekre lakhatatlanná teheti a Kárpát-medence egy részét. Ráadásul gazdaságossági szempontokat is vizsgálva az atomerőmű egy évtizedek alatt megtérülő és igen drága befektetés.

Ennyi kockázati faktor mellett pedig joggal gondolhatjuk azt, hogy ha a jövőben úgyis lesz olcsó áram a régióban, vajon miért van szükségünk nekünk is atomerőműre, ami ráadásul nem csökkentené az importfüggőségünket, mert az üzemanyagot ugyanúgy orosz importból kell fedeznünk, mint most a földgáz esetében. Mindezek mellett egy modern szénerőművet (aminek már jelentősen csökkentett a szén-dioxid kibocsátása) ugyanannyiba kerül kilowattonként felépíteni, mint egy új atomerőművet, csakhogy ezt például fűthetnénk lignittel (amiből bővelkedünk), sokkal egyszerűbb és biztonságosabb az üzemeltetése is, ráadásul esélyünk lenne befektetőket találni rá (az államon kívül). Vagy akár importálhatnánk a jövőben villamos áramot (ahogyan tesszük ebben a pillanatban is), az ellátásbiztonságon (joggal) aggódóakat pedig vészhelyzeti gázmotoros erőművek felépítésével nyugtathatnánk meg (amikre az új paksi blokkok esetén amúgy is szükség lenne). Ugyanis olyan hatalmas a gáztároló kapacitásunk, hogy jelenleg az éves gázfogyasztásunk felét Magyarországon tárolják, lesarkítva: egy komplett téli fűtési szezont ki tudnánk húzni orosz import nélkül, kisebb korlátozásokkal. Erre például egyetlen európai ország sem képes jelenleg.

A megújulók villamosenergia-termelésbe való bevonása pedig még kényesebb kérdés, ehhez a problémához talán a decentralizáció lesz a kulcs, de egy bizonyos: a következő két évtizedben megújuló energia nem lesz képes fundamentumát alkotni a hazai áramtermelésnek.

Tehát mi is a konklúzió? Talán az, hogy érdemes lenne ezeket a tényezőket (és még hány lenne!) is megvizsgálni, mielőtt kiadjuk a végleges ukázt az új nukleáris blokkok megépítésére, és nem fejest ugrani egy 60 éves projektbe anélkül, hogy minden létező aspektusát megvizsgálnánk előtte. Mert amíg ezekre a kérdésekre nem születnek megnyugtató válaszok, addig felelőtlenség dönteni egy beruházásról, amely legalább az éves költségvetési deficitünk háromszorosába fog kerülni…

8 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek