Méltányosság-blog

Tájékoztatjuk blogunk olvasóit, hogy az eddigi visszhangok vegyesek. Természetesen név nélkül, de utalnunk kell néhány elutasító véleményre annak kapcsán, hogy különböző szakértőket és szervezeteket állásfoglalásra kértünk. 

Ezeket a véleményeket - amelyek többsége a mostani helyzet "megoldhatatlanságából" indul ki - értjük, de mégsem értünk velük egyet. A kérdés kezelésében épp ezért idejekorán végiggondoltuk a lehetséges ellenérveket. 

Az egyik ilyen, hogy a mai helyzetben túlságosan elmérgesedett a viszony a kormány- és az ellenzéki pártok között, s ezért semmi remény arra, hogy ők, így együtt közös alapítványt hozzanak létre, vagy egyáltalán: közösen szót váltsanak, s esetleg dűlőre jussanak egymással. Ebben az érvben persze van igazság, de korábbi bejegyzéseinkben ejtettünk már szót más országok példáiról. Azt gondoljuk, ott a megosztottság és a polarizáció kisebb? Ha ezt gondoljuk, rosszul tesszük. 

Viszont az is tény, hogy ott, ahol vannak közös akciók kormány- és ellenzéki pártok között, ott sok az erre "feljogosító" hagyomány. Akik követik honlapunkat, ezekről is értesülnek. Az együttműködési hagyományok, másutt nagyon virulensek és hagyományosan felülírják olykor a pártpolitikát. Ilyen tradíciónk nekünk alig van. Amiből az következik, hogy ha a pártpolitika megosztott, ebből logikusan következik, hogy minden más szféra is az. 

Ez a kiindulóhelyzet. Ezt kell egyelőre tudomásul vennünk. 

Mindez nem azt jelenti, hogy mi olyan ország vagyunk, ahol nincs kiút. Van, csak rendkívül szívós munka kell ahhoz, hogy megértsük, mi több: előbb megismerjük ennek a helyzetnek az össze ága-bogát. 

De most erre csak utalunk, vagy visszautalunk. Ez a Méltányosság Politikaelemző Központ egész működésének centrumában álló (a romaügyi alapítványon is túlmutató) kérdés. 

Most csak kezdeményezésünk "technikai" oldalára utalunk. Pártokat szeretnénk megnyerni az ügynek, de -éppen a hazai sajátosságokból kiindulva - az alapítvány védnökségét szerintünk a legmagasabb közjogi méltóságok töltenék be. Volt köztársasági elnökök és volt miniszterelnökök. Válogatás nélkül. Itt nem bal- és jobboldaliságról, hanem oldalaktól függetlenül megoldandó kérdésről van szó. Akciónk tehát az ő irányukban is megindul, miközben várjuk a témában véleményt nyilvánítani óhajtók kommentárjait.

 A folyamat elején vagyunk. 

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

München városában immár 178. alkalommal került megrendezésre a sörfesztivál, az Oktoberfest. Ahogyan mindig, idén is a müncheni főpolgármester verte csapra az első söröshordót, és nyújtotta át az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. Magyar szemszögből a ceremónia kissé pikánsnak tűnhet, tekintve, hogy a két főszereplő rivális pártok színeiben politizál: Christian Ude főpolgármester a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), Horst Seehofer miniszterelnök pedig a Keresztényszociális Unió (CSU) tagja. A második világháború óta Bajorország mindig „jobbra” szavaz, ellenben a tartományi székhelyen többnyire „balra” leng ki a politikai inga. Bajorország miniszterelnökét 1946 óta a Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor „testvére”, a CSU adja, míg a „vörös” München 1945 utáni hét városvezetője közül öten szociáldemokrata párttagkönyvet hordtak a zsebükben. A 20. század elején a szükségképpen nyitott, kissé kozmopolita fővárost egy világ választotta el a konzervatívabb életvitelű, mélyen katolikus, hagyománytisztelő vidék parasztságától. A főváros és a tartomány eltérő pártpolitikai mintázata nagyrészt ennek a kulturális különbségnek a lenyomata.

A hagyomány azonban felülírja az ideológiai és politikai ellentéteket. A bajor szociáldemokraták nem tartják sértőnek, hogy az őket (is) képviselő főpolgármester az év egy napján és az első korsó erejéig kvázi a jobbközép, keresztényszociális tartományi miniszterelnök „pohárnokává” válik. Ahogyan a CSU szavazói sem fitymálják le, hogy a tartományi miniszterelnök elfogadja a korsót a politikai versenytárs kezéből. Általában a német pártok holdudvarában és szavazóközönségében senki nem kiált „populizmust” azért, mert két politikus bajor népviseletben kiáll az emberek elé, és őrzi a hagyományokat. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni a gesztus őszinteségét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Oktoberfesten senki nem csinál gondot a két politikus közös szerepléséből, hiszen Németországban nagyobb jelentősége van a regionális öntudatnak, mint Magyarországon. A tartományi, regionális identitáshoz képest a pártidentitás másodlagos.
Különösen így van ez Bajorországban, amelyik sokáig szemben állt Berlinnel és a bismarcki politikával, és napjainkig megőrizte egyedi arculatát (minden bajor lokálpatrióta szívesen élcelődik egy korsó sör mellett a „berliniek”, a „poroszok” kárára – akár jobb-, akár baloldali).

Ahogyan egy korábbi elemzésben írtuk, a magyar társadalom nem képes méltósággal ünnepelni. Magyarországon a világnézeti alapon élesen elkülönült pártok és elkötelezett rajongóik még a közös állami és nemzeti ünnepeket sem képesek együtt megülni. A bajor miniszterelnök és a müncheni főpolgármester tartózkodnak attól – magyar kollégáiktól eltérően –, hogy az ünnepet az aktuálpolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Gyűlölködésnek nyomát sem tapasztalni a két politikus arcán. Lenne mit tanulni a német politikai kultúrától ezen a téren is. És a magyar politikusok is tanulhatnának két bajor kollégájuktól.

Ude és Seehofer egyaránt népszerűek „szűkebb pátriájukban”. Christian Ude-t úgy emlegetik, mint aki Seehofer kihívójaként száll ringbe a következő tartományi választáson. A Münchener Merkur című lap karikaturistája Ude titkolt miniszterelnöki ambícióit vette célba. A karikatúra szövege: „…és az első korsót, mint mindig, az ön részére, miniszterelnök úr!” A képen a szociáldemokrata főpolgármester álmodozik az Oktoberfest megnyitójáról. Ezúttal Ude saját magának kínálja a korsót.

 A 2010-es választások földcsuszamlásszerű Fidesz sikere után rengeteg elemző a magyar pártszerkezet teljes átalakulását vetítette előre, Beszéltünk, írtunk az Orbán által vizionált centrális erőtér megvalósulásáról, a Jobbik sikere mentén a rendszerellenes – rendszertagadó tengely kialakulásáról. Az új alkotmány elfogadása, illetve annak módja részben beteljesítette, részben tökéletesen felülírta a várakozásokat. Az elmúlt egy év legnagyobb tanulsága azonban számomra kétségkívül az, hogy a magyar politika képtelen kizökkenni a hagyományai által meghatározott pályáról. Kétharmados választási siker, gazdasági válság, etnikai feszültségek, uniós elnökség mind-mind olyan külső kihívások, amelyek elvileg a konszenzus irányába kellett volna, hogy tolják a politikai elitcsoportokat, ehelyett – az új alkotmányozás kapcsán – sokkal inkább a konfliktusok radikalizálódása következett be.

Mit értek radikalizálódás alatt? A bal- és jobbközép párt, amelyet eddig is abnormálisan mély törésvonalak választottak el, ha sokmindenben nem is, de abban egyetértett, hogy hellyel-közzel hajlandó volt magára nézve elfogadni az érvényben lévő alkotmányos szabályokat. Ennek az új alkotmány hatályba lépésével vége lesz. A politikai közösség egyik fele 2012 januárjától a „húsvéti alaptörvény” a másik a 89-es alapokon fog működni. Ezzel a minimális együttműködés esélye a nullára csökken, hiszen – hogy a miniszterelnök után szabadon én is focis hasonlattal éljek – ha a két csapat nem ugyanazon szabályok szerint focizik, ráadásul mindegyiküknek saját labdája van, akkor lehetetlen eldönteni, hogy végül ki nyert.

Ennek a folyamatnak van egy másik nem kevésbé káros következménye. A pártok olyan választás elé kényszerítik a választópolgárt, amely tulajdonképpen egyetlenegy eldöntendő kérdéssé egyszerűsíti a politikát. 89-es vagy 2011-es alapon állsz-e? Döntsd el, melyik oldalon állsz! – eddig ezzel a jelszó a radikális Jobbikhoz kötődő barikad.hu híroldal jelszavaként volt ismert. A jobb- és balközép pártok a legritkább esetben kényszerítik ilyen éles állásfoglalásra híveiket, hiszen az ilyen típusú politikai erők sikerének kulcsa szerte Európában éppen az volt, hogy képesek voltak rendkívül sok plurális véleményt egyszerre felszívni és megjeleníteni.

Jómagam – és az MPK-ban vagyunk így egy páran – sosem voltam igazán megelégedve a rendszerváltás alkotmányával, ennek okairól rendkívül sok elemzés született, különösen alkotmányjogász kollégánk, Szentpéteri Nagy Richard tollából. Másfelől természetesen vannak problémáim a 2011-es dokumentummal is. Azt hiszem, elég sokan vannak így ezzel, akik úgy gondolják, hogy a politikai viták alkotmányos szintre emelése kifejezetten káros és közjogi válságok, kétharmados felhatalmazás hiányában kormányzásra képtelen kormányok idejét vetíti előre. Mi történik, ha olyan párt nyer választást, amelyik tagadja az ország közjogi berendezkedését, ugyanakkor képtelen annak megváltoztatására?

Fel tudja idézni bármelyik politikusunk, hogy mi történt 1905-ben, amikor a dualizmus történetében először az ellenzék megnyerte a választásokat, ugyanakkor politikai programja a kiegyezés tagadására épült, éppen ezért lehetetlen volt megvalósítani? Akkor a teljes kormányozhatatlanságot az uralkodó által kinevezett, ugyanakkor a nemzeti ellenállás miatt szintén korlátozott potenciállal bíró Fejérváry-kormány igyekezett megoldani, végül pedig az ellenzék volt kénytelen feladni – egy titkos paktum keretében – a programját. Ezek a jelek akkor is a teljes magyar politikai rendszer válságát jelezték, és ez most sincs másképp.

Az kocka mindenesetre el van vetve, az új alkotmányt elfogadták, az ellenzék kijelentette, hogy önmagára nem tartja érvényesnek. A politikai közösség kettészakadása így már alkotmányos szintre emelkedett. Ez a folyamat azonban egészen addig, amíg a Fidesz kormányoz nem lesz nyilvánvaló, egy másik párt, vagy pártszövetség kétharmadnál kisebb sikere azonban minden bizonnyal komoly alkotmányos kihívás elé állítja a kettészakított rendszert.

A tervek szerint a kormány a mai napon bemutatja strukturális reformprogramját, az előzetesen kiszivárgott hírek szerint a nyugdíjreform, a gyógyszerkassza megvágása, a közösségi közlekedés támogatásainak csökkentése, a felsőoktatás átalakítása révén remél kiadáscsökkentést az állam. A pontos összegekről ugyan eltérő hírek láttak napvilágot, a bejelentés azonban mindenképpen paradigmaváltást jelent az Orbán-kormány eddigi politikájában.  Hivatalosan az államadósság leküzdése a legfőbb cél, minden bizonnyal azonban a befektetői bizalom visszaszerzése is ott lebeg Matolcsyék szeme előtt. Érdemes tehát röviden megvizsgálni az intézkedések gazdasági, társadalmi és politikai következményeit is. A program Széll Kálmán egykori miniszterelnök nevét viseli, így némi történelmi perspektívája is van.

Gazdasági értelemben növekedéspártiak a bejelentések és alighanem már régóta szükségesek. Nem igazán illeszkedik azonban az intézkedések közé a gyógyszeripar további megadóztatása, hiszen ez tulajdonképpen az egyik egyetlen életképes magyar iparágnak számít, a gyártók adójának emelése, illetve az orvoslátogatói rendszerből remélt pluszbevételek megviselhetik a szektort, amely az innováció és a munkahelyteremtés rovására mehet nemcsak a közvetlenül érintett cégek esetén, hanem a hozzájuk kapcsolódó kkv-k körében is. Úgy tűnik a kormánynak majdnem egy évig tartott, amíg kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy konfliktusmentes gazdaságpolitikát nem lehet folytatni.  Ezen az axiómán az első repedést már az adóreformok mentén kialakuló bérfeszültség is jelezte, ott azonban még volt lehetőség, hogy a csökkenő fizetésekért a munkáltatókat tegyék – legalábbis kommunikációs szempontból – felelőssé.

A rokkantnyugdíjazás, egyáltalán a nyugdíjba vonulás szigorítása, az utazási kedvezmények csökkentése, vagy az egyetemi létszámcsökkentés azonban már olyan közvetlen hatással járó döntések, amelyek ódiumát minden bizonnyal már Orbánéknak viselni kell. Az eddigi intézkedésekből mindenesetre egyre markánsabban jelenik meg a jobboldal társadalompolitikája, az intézkedések a munkára rakodó terhek csökkentésével és az inaktívaknak biztosított ellátások lefaragásával érezhetően a jól kereső középosztályt támogatja, azt remélve, hogy az ennek nyomán fellendülő gazdaságban a munka világán jelenleg kívül lévők is megtalálják a helyüket. A tét mindenesetre óriási: az elmúlt közel 30 év osztogató/megszorító politikájának lezárására nyílhat lehetőség, ha a felszabaduló forrásokat a gazdasági fejlődés szolgálatába sikerül állítani a nehezen megspórolt javak felélése helyett. Azonban első ránézésre is rengeteg kérdés merül fel. Hol lehet még spórolni a tömegközlekedésen, ahol már a Bajnai-kormány is megszorításokat eszközölt? A munkanélküli segélyek megkurtítása milyen következményekkel jár majd az ország leginkább érintett területein? Mekkora árat kell fizetni a növekvő társadalmi konfliktusok terén a sikeres gazdaságpolitikáért? A Dzurinda-féle reformdöntések után Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek, vajon erre nekünk is fel kell készülünk, nem is beszélve arról, hogy ezáltal az etnikai konfliktusok is méginkább felerősödhetnek.

Politikai szempontból a népszerűségvesztés szinte előre kalkulálható, ám az ellenzék egyelőre gyenge és megosztott, választási megmérettetés pedig még nincs a közelben, a politikai felhatalmazás óriási, most van lehetőség a nehéz döntések végrehajtására. Ebben a helyzetben az ellenzék felelőssége is óriási, eddig a tervek hiányát, a felelős gazdaságpolitikát kérte számon elsősorban az LMP és az MSZP, most lehetőségük nyílik, hogy bebizonyítsák: valóban konstruktív ellenzékként tudnak viselkedni. Kommunikációs szempontból a kulcskérdés alighanem jelen esetben az őszinteség lehet. Amennyiben a vitát sikerül kiemelniük a megszorítás/nem megszorítás dichotómiából és érdemi vitákat folytatni az intézkedések lehetséges hatásairól. Komoly jelentősége van annak is, hogy az elvonások ne pusztán megszorítást jelentsenek majd, hanem szerkezeti átalakulással is járjanak együtt, hiszen az állami újraelosztás hatékonyságának növekedése nélkül ezek a problémák újra és újratermelik önmagukat.

Érdemes néhány szót az elnevezésről is ejteni, a múlt héten az alkotmányozás kapcsán épp itt a blogon írtuk, hogy sok szempontból a Kiegyezés utáni korszakhoz kísértetiesen hasonló politikai berendezkedés jön létre. Egy hete azt próbáltuk fejtegetni, hogy az alkotmányozás mentén létrejövő közjogi megosztottság megfeleltethető az egykori 67-esek és 48-asok ellentétének. A pártszerkezetről is azt állapítottuk meg, hogy akkor is egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, a közjogi rendszert tagadó, változó összetételű, de kormányzati pozícióra esélytelen ellenzék mellett. Széll Kálmán az 1870-es évek kiemelkedő pénzügyminisztere volt, aki később miniszterelnök is lett. Neve nemcsak a gazdasági konszolidációval függött össze, hanem azzal a fajta országmenedzseléssel is, amelyek magyar parlamentarizmus többpártrendszerű hagyományában domináns szerepet töltöttek be. Úgy tűnik a Fidesz tudatosan vállalja ezt az örökséget, vagyis a Kiegyezés utáni korszak Szabadelvű Pártjának, illetve a két világháború közötti korszak Egységes Pártjának utódja kíván lenni, ezzel is törekedve a rendszerváltás után kialakult váltógazdálkodás helyett egy domináns pártra épülő politikai berendezkedés megteremtésére.

Barátaim, ismerőseim gyakran kérdezgetik tőlem: te mikor leszel a tévében, hiszen politológus vagy? Ilyenkor mindig eszébe jut az embernek, hogy Magyarországon miért alakult úgy, hogy a közvélemény többsége számára a politikai elemző az az öltönyös pasas, aki elmondja, hogy mit kell gondolni az aznapi politikai nyilatkozatról, vagy intézkedésről.

Sajnos ennek nem az az oka, hogy ismerőseim, vagy a közvélemény tájékozatlan lenne és nem ismerné ennek a szakmának területeit. Az ok sokkal inkább az, hogy a politikai elemzés, mint mesterség csak nyomokban létezik Magyarországon. A kialakult intézetek egy része egyértelműen valamelyik párthoz kötődik, annak ideológiai szócsöve, amely minden kritika nélkül visszhangozza az adott erő politikai megnyilvánulásait. Az írások többsége „impresszionista”, vagyis az adott szerző egész egyszerűen, mindenféle műfaji, vagy módszertani megalapozás nélkül leírja, hogy mik a benyomásai, mit gondol az adott jelenségről.

Amennyiben a politológusok azt szeretnék, hogy szakmájuk az egész közvélemény számára láthatóan hasznos legyen akkor meg kell újítanunk a műfajt, át kell gondolnunk eddigi megközelítéseinket szakmánk tárgyához. Bombasztikus publicisztikákkal, hangzatos kinyilatkoztatásokkal könnyen sikert, ismertséget lehet szerezni, azonban mi magunk is felelősek vagyunk, hogy az olvasó kizárólag erre „harap”. A hosszabb, mélyebb problémákat boncolgató írások tökéletesen elkerülik nemcsak a hírfogyasztók, hanem a média figyelmét is. Alig-alig születik olyan írás, amely jól olvasható, érdekes, ugyanakkor szilárd módszertan, elméleti keret áll mögötte.

Elemzéseink jórésze kimerül a napi aktualitások kommentálásában. Úgy teszünk, mintha nem létezne külföld, amelyekkel érdemes összevetni a hazai folyamatokat. Úgy teszünk, mintha nem létezne közeli, de méginkább távoli múlt, amelyekből tendenciákat rajzolhatunk meg a jelen eseményeire vonatkozóan. Az angolszász politológia évszázados eredményeit, szakmai standardjait szinte nem is hasznosítjuk, a magyar parlamentarizmus tanulságairól tudomást sem veszünk, miközben a politikusoktól nyugati magatartást és értékrendet várunk.

A magyar politológiát meg kell újítani, az elemzést ki kell emelni az „itt és most” közegéből, vizsgálódásaink módszereinek tükrözni kell a nyugat-európai, angolszász politológia kurrens eredményeit. Szélesítenünk kell az elemzési horizontunkat, nem kizárólag a pártokkal, vagy a kormánypolitikával szabad foglakozni. Olyan területek felé kell nyitnunk, mint a szociológia, a közgazdaság vagy akár a természettudományok.

Mindenekelőtt azonban önreflexióra van szükségünk, hogy hiányosságainkat, hibáinkat képesek legyünk egyáltalán tudomásul venni.