Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Papp Dánielre Alapozva

 

Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.

Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.

A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.

Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)

Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)

Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.

Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.

Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.

0 Tovább

Eljárásmenet és népszerűség

 

A Fidesz szimpatizánsainak egyharmadának május óta folyó csökkenését lehet megszokottnak nevezni, és lehet (mint a Republikon Intézet is teszi ) a Gyurcsány-kormányhoz hasonlítani, s így bizonyos értelemben kriminalizálni. Mindkettő, úgy gondolom, félrevisz. Egy népszerűségvesztésnek mindig akad konkrét oka, és egy népszerűségvesztésből mindig fakadnak tanulságok.

Az okok között szerintem nincs céltudatosság, vagyis nem az a gond, hogy a Fidesz elképzelései ne volnának kommunikálhatók, hanem a forradalmi hevület, melyet semmi sem indokol. Az eljárásmenet, melybe nincs beépítve az érdemi kompromisszumkeresés, már önmagában generálhat ellenszenvet. Az embereknek az sem tetszik, ha valaki a hatalmával nem csupán él, de visszaél. Ezt a hibát pedig úgy lehet a legjobban elkerülni, hogy ha hatalmunk van, azt sosem használjuk ki annyira, amennyire tehetnénk. Így lehet kommunikálni a nagyvonalúságot, s mellesleg hosszútávon ez adja a hatalmon lévő erkölcsi magabiztosságát.

Az eljárásmenetek lazán vételéből származnak a járulékos hibák is, ugyanis az eljárásmenetek nem értelmetlen aktatologatások. Például a médiatörvény előterjesztése kikerülte a hazai társadalmi vitát, és ez senkinek nem tett jót, legkevésbé a kormány népszerűségének. A társadalmi viták sokszor üresjáratú szócséplések, mégis mindig megvan az a pozitív melléktermékük, hogy a készülő szövegekben még idejekorán kiküszöbölhetik a durva hibákat. A kekeckedő szervezetek és egyének ezekre is felhívják a figyelmet, ilyenformán ingyen stilisztákat és jogtanácsosokat kap a kormány. (A médiatörvény esetében senki nem tudhatta, hogy észrevételeiket hol tehetik meg, míg pl. a 2008-as esetében ezek a lépcsők legalább megvoltak, noha ott sem véletlenül időzítették karácsonyra. A magunkfajta szakértőket még ez az eljárásmenet is felháborított.) A kész tények elé állított közvélemény, szakma, politikai ellenfél, és EU-s bürokrata éppen az eljárásmenetet érezheti sértőnek, s mutathatja meg, hogy amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. A hibás eljárásmenetek nem csak elbizakodottságra utalnak, de hibák garmadáját hagyhatják az elképzelésekben, s ezáltal magas labdákat is dobnak a kormány kudarcában érdekelteknek.

Az eljárásmenet leegyszerűsítése nem csak ott okoz gondot, ahol valamit nagyon akar a kormány (ilyen a legtöbb egyéni indítványos beterjesztés), ahol tehát a gyorsaság, és a céltudatosság miatt szándékosan kerülik meg az egyeztetési lépéseket, hanem ott is, ahol elfogynak azok a szakemberek, akik tudják miképp kell a hivatali előterjesztéseket megtenni. Márpedig egy bürokráciaváltás esetén ilyen átmeneti visszaeséssel is számolni kell.

A tanulság az, hogy módosítani kéne azt a gondolatot, amit a Fidesz fogalmazott meg anno, hogy csak egyszer kell nyerniük, de akkor nagyon. A népszerűségvesztés igen is komoly veszély, és nagyon gyorsan bekövetkezhet, ezért a hatalmat nem egyszer kell megszerezni egy demokráciában, hanem tulajdonképpen minden nap. S erre a legjobb módszer a másik fél komolyan vétele, a vele való egyeztetés. Az embereknek azt kell látniuk, hogy a kormány tárgyal, s nem elég annyit, hogy törvényt alkot. Nem lehet jól kommunikálni azt az állapotot, ahol nincsenek tárgyalások, s nincs értelme tárgyalni ott, ahol az eljárásmenetek nem világosak.

Bármily furcsa és olykor színpadiasnak is tűnő, az eljárásmenetek civilizációs termékek, a többi bunkósbot, s ezen civilizáció fenntartásának letéteményesei nem a politikusok, hanem a közigazgatás bürokratái. A ő szaktudásuk mellőzése az, ami több lépcsőn keresztül végül is a Fidesz népszerűségvesztéséhez vezetett. Ezek az okok teljesen eltérőek Gyurcsány Ferenc kormányzásának problémáitól, s ennek megfelelően helyrehozataluk módja is különbözik.

0 Tovább

Értelmiségi beszélgetés Koltay Andrással?

 

Egy igen kedves meghívást kaptam, melyben a szervező azt tervezte, hogy értelmiségi beszélgetést folytathatnék a médiatörvény kormány részéről eleddig legtöbbet szerepeltetett képviselőjével. Némi gondolkodás után nemet mondtam.

S nem azért, mert nem ülnék közös asztalhoz az illető úrral, akár a televízióban, akár egy konferencián. Ami engem illet azon az állásponton vagyok, hogy a legkülönbözőbb politikai szerveződésekkel is, melyek legálisak, és/vagy állításaik minimális igazságtartalommal bírnak illetve közönséggel rendelkeznek, le kell ülni. Nálam a korlát velük szemben inkább a média által biztosított műfaji keret, mert olyan helyre nem megyek el, ahol 4-5 másik embert kell túlüvölteni, vagy 10 másodperces időkeretben beszélhetek a világbékéről.

Ha viszont annyira toleráns volnék, hogy még a szélsőséges politikusokkal is a beszélgetést fontosnak tartom mi a gondom a fenti lehetőséggel? Nem inkább megragadni kéne? Nem inkább kihasználni kéne a lehetőséget, hogy gondolatokat ütköztetve elmondhassam álláspontomat, megmérettessék Koltay András elképzelése médiáról, szólásszabadságról, szabályozásról az enyémmel?

S hogy még tovább csigázzam az olvasó értetlenségét, igen hasznosnak tartom a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által szervezett rendezvényt is, ahol ugyan csak a konzervatív oldal képviseltette magát – s természetesen mint jogalkalmazó, Szalai Annamária és Koltay András is. A rendezvény célja a tájékoztatás volt, és ilyen típusú tájékoztatásra szükség is van, ugyanis ilyenkor mondja el a kormány (és a velük szimpatizálók), hogy mit is szeretnének tenni, miként értékelik az őket ért kritikákat, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek. A saját közönségnek tett ígéret pedig még fontosabb, mint a kritikusoknak és aggódóknak tett, mert az ígéret szép szó, ha betartják…

Ha tehát nem a személlyel van gondom, nem a rendezvényekkel általában, sőt szereplést is vállalok ellenszélben, szélsőséges környezetben, akkor igazán komoly indoknak kell a tarsolyomban lenni ahhoz, hogy egy ilyen jó szándékú kezdeményezésre nemet mondjak. A problémám egyszerű volt, s nem más, mint hogy Koltay Andrással nem tudnék értelmiségi beszélgetést folytatni. Azt tudnám, hogy kérdéseket teszek fel neki, tehát riporteri szerepet vállalhatnék, de nem erre kértek, s nem véletlen, mert nem vagyok újságíró. A fő probléma abból adódik, hogy Koltay András önmagát jogalkalmazóként határozza meg. Egy jogszabály előkészítővel tudnék vitatkozni, mert megkérdezném, hogy miért ilyen vagy olyan elvet követett, miért gondolja, hogy ez a szövegrész megfelel ennek vagy annak az elvnek. Sokan úgy vélik, hogy Koltay törvényelőkészítő volt, de ő ezt a szerepet nem vállalja fel, s ezt nyilvános vitában tudomásul kell venni, ettől kezdve fel sem merülnek felelősségi kérdések, erről tehát nem is beszélgethetnénk.

De nem beszélgethetünk szabadon a törvény hibáiról sem, mert érthető okokból ő egyetlen érvemre se mondhatná azt, hogy igazam van. Nem mondhatná, mert a bürokratikus etika szerint a nyilvánosságban nem emlegetheti a törvény hibáit magánvéleményként. Az úgynevezett „felfüggesztett engedelmesség” etikája is azt javasolja a hivatalnoknak, hogy befelé a feletteseknek elmondhatja, ha valami aggasztja, de a nyilvánosságba nem viheti ki. A jogalkalmazóval szemben vannak etikai elvárások. Mindig is voltak, és nem a Fidesz találta ki ezeket. Egy keményebb, weberi eredetű megközelítés szerint nincs is más lehetősége a hivatalnoknak, mint vagy azonosul az intézmény céljaival, vagy ha nem ért vele egyet megteheti, hogy felmond, de a szerződés létrejöttekor tudomásul veszi, hogy feladja szabadságát. Koltay alighanem tisztában van a bürokratikus etika alapszabályaival, és jómagam is, hiszen egyik könyvemben (véletlenül épp a Médiaetikában) írtam is erről részletesen. Nos, hogy lehet értelmiségi beszélgetést folytatni olyan valakivel, aki feladta a szabadságát? – Azt gondolom, hogy Koltay Andrással nagyszerű értelmiségi beszélgetéseket folytathatnék a szegénységről, a tudomány helyzetéről, a férfi-nő kapcsolatokról vagy akár az űrutazás jövőjéről, mert ezekben a kérdésekben nem köti semmi sem a kezét. A Médiatörvény nem ilyen.

Jellemző az is, ahogy szerintem mindenki fordítva ül ebben az országban a lovon. A németeknél például igen nagy tisztelet övezi a politikusokat, de egy civil szervezés kapcsán – legalábbis akadnak ilyen szervezések – a politikust illeti a megtiszteltetés, hogy meghívták és szerepelhet. Nálunk hasra esés van attól, ha valaki a tűz közelében, azaz a hatalom közelében van, és nincs olyan értelmiségi szereplő – magam a legkevésbé –, aki behozná a közönséget, aki miatt megtiszteltetés volna akár Koltaynak, akár a törvényt beterjesztőnek – akiről sajnos tudjuk, hogy semmi köze a törvényalkotáshoz, s ilyenformán egy színjáték részese – a jelenlét. Én másodhegedűs volnék egy olyan beszélgetésben, aminek semmi köze a Mannheim Károly által megfogalmazott értelmiségi szabadon lebegéshez.

Ahhoz a generációhoz tartozom ráadásul, amelyik a szocializmusban érte a fiatal felnőttkor, tehát egy kialakult stratégiával indult neki az életnek a tekintetben, hogy miként kell viszonyulni a hatalomhoz. A felettünk lévők még kokettáltak, még büszkék voltak ha x vagy y elvtárs kapcsolati tőkéjét bírták, védelmét élvezték, befolyását remélhették. A mi generációnk már lenézte a politikusokat, a kiszolgálóikat, és a szervilis értelmiséget. Szabadok voltunk egy puha diktatúrában, mert nem voltunk zsarolhatók. Úgy gondolom egy ilyen generációs attitűd nem tűnik el nyomtalanul, legalábbis nem mindenkiből, ami persze nem feltétlen jó vagy követendő, mert politikusainkat és jogalkalmazóinkat meg kéne becsülnünk, hiszen ma demokratikusan kerültek pozícióikba. De azért kicsit nekik is dolgozniuk kéne azon, hogy ezt a megbecsültséget kiérdemeljék: például tudnunk kéne, ki készítette a médiatörvényt. Mert most csak annyit tudunk, hogy nem Koltay András, és vélhetően nem Rogán Antal. Kivel beszélgethetünk akkor?

0 Tovább

A Médiatörvény „Alapja”

 

Legutóbbi bejegyzésem óta két olyan esemény is történt médiatörvény ügyben, mely említést érdemel. Az egyik a Konrad Adenauer Alapítvány által szervezett kerekasztal beszélgetés, a másik a március 15-i „egymillióan a sajtószabadságért” elnevezésű tüntetés, mely a Facebook-on szerveződött, s mára a szervezők szerint a rendszerváltás óta a legnagyobb civil megmozdulásává nőtte ki magát.

Talán furcsa lesz a következő állításom, de éppen a sajtószabadság kérdése az a terület, ami a legkevésbé van immár veszélyeztetve, amit maguk az események is mutatnak, míg más területeken (az ágazati párbeszédeknél, a munkavállalói érdekek képviseleténél, a közigazgatási káoszban, stb.) a gondok kevésbé láthatók, s kevésbé irányul rájuk a figyelem. Paradoxonnak tűnik, de a demokráciánk épp ott gyengélkedik, ahol nincsenek civil megmozdulások. Mindezzel nem azt állítom, hogy médiaügyben már hátra is lehet dőlni a fotelben, épp ellenkezőleg, azt mondom, hogy a demokráciában nem lehet hátradőlni. Recsegve-ropogva, külföldi bekiabálásokkal és iszonyú presztízsveszteség árán, de a médiaszabályozás területén elindult a civil kontroll. Ez a kontroll erősen megnehezíti, hogy a kormány által delegált tisztviselők visszaéljenek a hatalmukkal. Éppen a média, és különösképp az új média figyeli lámpással minden egyes lépésüket. A direkt összeköttetés miatt pedig minden szakmai túlkapásuk vagy tévedésük a miniszterelnök népszerűségét tépázza.

A kerekasztal beszélgetésen kevés új érv hangzott el, ami nem csoda, hiszen mostanra már volt idő arra, hogy az aggályok megjelenjenek, és arra is, hogy elhangozzanak egyes cáfolatok. Egy megfigyelés azonban – mely Martin Józseftől származott – számomra kétségtelenül új volt, bár megint csak a már ismert aggályt erősítette, mely szerint növekedett a politikai kiszolgáltatottság. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a közszolgálatban dolgozók munkáltatója lett, kiszolgáltatottabbá teszi az újságírókat. Amíg az intézmény maga volt a munkáltató, addig pufferként szolgált, mostanra ez az intézményi védelem megszűnt.

Ami engem illet, olvastam az ALAP mindenható tevékenységéről: ez rendeli meg a műsorokat, ez köti a szerződéseket bárkivel, egyben a munkáltatója a korábban Dunás, MTV-s, MR-es alkalmazottaknak, de eleddig nem kapcsoltam, hogy ennek a munkavállaló számára a szakmai védelem csökkenése is lehet az ára. Nem is vagyok benne biztos, hogy a létrehozását ez motiválta, lehet, hogy valóban az átláthatóság és az egyszerűség, de kétségkívül mostantól több figyelmet kell szentelnünk az ALAP-nak is.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjén a keddi tüntetés is valami hasonlóról szólt. Változatlanul az újságírói kiszolgáltatottsággal van a fő probléma, melyhez legközelebb hozzácsaphatják majd a tüntetők a titokzatos, de annál nagyobb hatáskörrel rendelkező ALAP-ot is. Egy a fenti aggályokat talán megerősítő párbeszédet befejezésül ide is másolok:

Alkalmazott kérdése: „…vajon mi alapján történik a folyamatos, többlépcsős elbocsátás? - hiszen jóformán nem ismernek közülünk senkit. Nem tartanak-e attól, hogy tehetséges munkatársak áldozatul esnek egy ilyen központosított kívánalomnak és kényszerhelyzetnek?”

Az ALAP válasza: „Nem, a tehetséges, dolgozni akaró munkatársaknak lesz helyük és munkájuk az új közmédia-rendszerben.”

0 Tovább

Amiről nem szól a médiatörvény 2.

 

Korábban írtam, hogy a médiatörvény körüli botrány az EB belépése kapcsán lehűti majd a kedélyeket. Így is történt. Bár csalódást keltettek hűvös tárgyilagosságukkal mindkét hazai oldalon, de mára úgy tűnik nincs napirenden a "vége a szólásszabadságnak" kritika. Mondhatni tényleg van haszna a civilizációnak, mert eljárásmeneteivel képes csillapítani a konfliktusokat. Ezzel együtt egyre fontosabbá válik, hogy ne a törvény teljes elfogadhatatlanságáról beszéljünk, s belássuk a kardcsörgetés már késő, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a törvény nagyszerűsége előtt fejet kéne hajtanunk, mert az elmaradt valódi szakmai viták miatt kiáltóak a hiányosságok is.

 

Ilyen hiányosság a gyerekeknek szóló reklámokban a gyerekek következetes védelme. Különösképp fontos ez, mert a Médiatörvény másfelöl igen sokszor hivatkozik, hogy mennyire fontos a gyerekek védelme, hát akkor nem világos miért nem úgy szabályozzuk a gyerekreklámokat, ahogy a svédek teszik. Persze jó megoldásig eddig csak Svédország jutott, ahol nemes egyszerűséggel betiltották a gyerekeknek szóló reklámokat. Ám attól még, hogy nem ez az általános, a többiek még tévúton járhatnak. (Hasonlóképp nem tetszett az az érv sem, hogy azért jó a mi médiatörvényünk, mert található minden elemére Eu-s országbeli példa. Még ha így is lett volna, ez kinek megnyugtató?) Rengeteg ország van az Eu-ban, melyek rosszul szabályozzák a gyerekeknek szóló reklámozást, s hogy miért a svédeké szerintem az egyedül elfogadható, arra a médiapszichológiai kutatási eredményeket tudnám felhozni.
Arról van szó ugyanis, hogy a 7 éves kor körüli gyerekek kezdik csak megkülönböztetni a reklámot más műfajtól, előtte ez még nem megy. Aztán ha már megy is, még mindig van olyan gyerek, aki azt mondja, hogy a reklám a valóság, az az igaz, és más amit a tévében lát nem igaz. Valljuk be ebben is van logika, vagy legalábbis logikus próbálkozás, mert hogy a gyerekek épp olyan környezetmegfejtő lények, mint mi vagyunk, csak kicsit kevesebb tapasztalattal, s kevesebb módszertannal. A reklám azonban számunkra, felnőttek számára épp nem a valóság megbízható szigete, mert hisz tudjuk, hogy mindaz ami azokban a másodpercekben hangzik el valaki érdekeit képviseli, olyannyira érdeket képvisel, hogy azért még pénzt is fizetni hajlandó, nehogy más azokba a másodpercekbe beleszólhasson.
A gyerek épp ezeket a háttérmegállapodásokat nem ismeri. S van amikor a felnőtt sem tudja, mert eltitkolják előle, hogy valamiről azért mondanak jót megbízhatónak látszó emberek a médiában, mert pénzt kaptak érte. Ám ha megtudná rendkívül dühös is volna, hiszen ha nem tudom, hogy valaki pénzért dícsér valamit, akkor átverés az egész. A Hatóság (NMHH) is így gondolkodik erről, ezért büntet, mondván, hogy a burkolt reklám közlése becsapás. Nos, épp ez a probléma, a 7 éves kor körüli gyerekeknél is, nevezetesen, hogy számukra minden reklám tulajdonképpen burkolt reklám. Ezért van az, hogy ha még meg is tudják különböztetni a műfajt - bár sokan ennyi idősen erre még nem képesek - azt már végképp nem tudják, hogy épp azért mert reklám, nem kell azt gondolni, hogy a termékről nyilatkozó nénik-bácsik-gyerekek a saját pártatlan véleményüket mondják el.
A fentiekből logikusan következik, hogyha a burkolt reklámokat büntetjük, akkor meg kell várnunk, míg a gyerek eléri azt a kognitív szintet, amikor már a szimpla és etikus reklám nem burkolt reklám a számára. Ezt a gondolatmenetet eddig a svédek vitték végig. Talán mert ők voltak egyedül annyira empatikusak , hogy bele tudták képzelni magukat egy 7 éves gondolkodásmódjába. Mi összes többiek vagy nem értjük még ezt a logikát, vagy nem is találkoztunk a gondolattal, vagy nem is érdekelnek minket a gyerekek annyira, mint amennyire állítjuk.

 

2 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek