Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Ismerős szavak

 

A médiatörvény magasra csapott hullámai közepette folyamatosan elfogott azon érzés, hogy én ezt mintha már hallottam, vagy olvastam volna valahol, valamikor régen. A kormányon lévő Fidesz és a kormányzat mostani megszólalásai egy részében folyamatosan előjön az a narratíva, hogy a szocialisták tüzelik a külföldi bírálatokat (lásd Deutsch Tamás EP képviselő minapi csatlakozását a Facebook használóinak ezt hangoztató csoportjához), eszerint ők és egyes befolyásos liberális értelmiségiek keltik hazánk rossz hírét. Ezenkívül a kormány tisztviselőinek, és a Fidesz egyes politikusainak nyilatkozatnak van  egyfajta „egyedül maradtunk a világban!”, „minket alig értenek meg külföldön, pedig mi jót akarunk!”, „támadják Magyarországot egyes belső erők felhasználásával külföldön” érzete, sugallata is. Ezt különösen felerősítette Orbán Viktor múlt heti strasbourgi szereplése, amikor úgy értelmezte a bírálatok egy részét, hogy azok a magyar népet támadják, amelyet ő most megvéd.

11 éve már ennek, de megtörtént, hogy a Szerbia elleni NATO-légitámadásokkal kapcsolatos magyar hozzáállás vitájában is elhangzott az első-Orbán kormány idején az állítás az akkori balliberális ellenzék (MSZP, SZDSZ) ellen, hogy megszólalásaikkal magyar érdekeket sértenek. Orbán Viktor első kormányfősége idején a Parlamentben felolvasta azoknak a neveit, akik szerinte rossz hírét keltik Magyarországnak. A „státusztörvényt” követő 2001-es Năstase-Orbán megállapodás után pedig többször megfogalmazódott, hogy rossz, hogy az ellenzék külföldön támadja Magyarországot. Még hazaárulózás is volt a ciklus végén az T. Házban (sokadjára történelmünkben, és nem is utoljára). De ez persze visszafelé is működött: a 2006-os őszi zavargásokat követően a Fideszt vádolták meg azzal, hogy alaptalanul rágalmazza az országot, mert jogsértőnek nevezte az október 23-i rendőri fellépést külföldi partnerei előtt is.

Csakhogy nem pusztán a politikusokat, hanem más közéleti szereplőket is áthatotta ez a szembenállás, közvetlenül a rendszerváltozás előtt az 1987-es lakitelki találkozó kapcsán. Az akkori, Csoóri Sándor fémjelezte „népiek” úgy érezték, hogy jogtalanul vádolták meg őket külföldön az antiszemitizmussal. Az 1990-es években először Lovas István, majd Bayer Zsolt, a magyar jobboldali újságírás harcos publicistái állították, hogy itthoni liberálisok aknamunkája hozta okozta a külföldi újságok magyar jobboldalt elítélő cikkeit - ezt azzal támasztották alá, hogy egyes nyugati szerzők magyarok voltak, vagy magyar forrásból (pl. Konrád György, Haraszti Miklós) tájékozódtak. Az ellenoldal sem volt rest, s ellenfeleit silány provincializmussal, olykor mucsaisággal vádolta meg.

Lehet azonban még visszább menni, s meg sem állunk a XIX. századig: amikor például a dualizmus nemzetiségi politikáját (különösen a Memorandum-pert) bírálták külföldi újságokban, akkor az volt a magyar politikusok egy részének reakciója, hogy hazai felbujtók külföldi ismerőseiket fellármázták, és így érték el, hogy külföldi újságokban lejárassák Magyarországot.

De talán kanyarodjunk vissza a mához, a sokadik szerepcseréhez: most a kormány, és a Fidesz megnyilatkozói vádolják hazai ellenfeleiket azzal, hogy külföldre mennek panaszkodni az ország ellen. Az idő múlik, de a magyar közéleti diskurzus eme sajátossága egyelőre kiirthatatlanul megmaradni látszik. Csak a szereplők változnak, a mondanivaló e tekintetben nem. Egyre viszont régen is, és most is alkalmas volt mindez: fokozza a közéleti szereplők szembenállását, gyengíti a politikai szereplők összefogásának esélyét fontos kérdésekben.

0 Tovább

Az online mozgalmak határai

 

A közösségi oldalak megjelenése a politika világában az utóbbi egy-másfél évben idehaza is igen látványos jelenséggé vált. Csoport jött létre azért, hogy az augusztus 20-i tűzijáték költségeit az árvízkárosultaknak ajánlják fel, a miniszterelnök a Facebookon magyarázta el a magán-nyugdíjpénztárak államosításának értelmét, illetve az új médiatörvény elleni tüntetés is alapvetően ezen a portálon szerveződött.  Orbán Viktor az EP-ben kijelentette, hogy a Fidesz a választásokat a Facebookon nyerte meg,  ahol most  –  Deutsch  Tamás javaslatára – a kormány mellett is mozgalom alakult.

Fél évvel ezelőtt jómagam is az online agóra egyre növekvő erejéről és befolyásáról írtam: „Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek.” Néhány hónapra rá ezután elolvastam Malcolm Gladwell amerikai publicista „Small change” című tanulmányát, amelyben a szerző rámutat a közösségi portálok politikai nyomásgyakorló szerepének korlátaira is. A szerző érzékletes példákkal mutatja be, hogy a civil szerveződés, az információáramlás nem a szociális hálók megjelenésével született meg. A hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmei például néhány nap alatt diákok ezreit mozdították meg és értek el komoly eredményeket internet, sőt mobiltelefon nélkül. Másrészt – bár a közösségi portálok forradalmát éljük – forradalom, vagy tömegtüntetés megszervezésére ezek az eszközök nem igazán alkalmasak.

Miért? Gladwell szerint arról van szó, hogy a Twitter eszköz arra, hogy olyan emberek életét kövessük, akiket személyesen nem ismerünk, a Facebook pedig arra jó, hogy kapcsolatot tartsunk olyanokkal, akik a valóságban nem feltétlenül a barátaink. Márpedig tömegtüntetéseken való részvétel, egyáltalán a valós cselekvés egy-egy cél érdekében olyan erős elkötelezettséget igényel, amelyre a gyenge kötődéssel bíró, kockázatkerülő online kapcsolatok nem képesek. Másrészt ezeknek a mozgalmaknak a szerveződése az internet lényegéből adódóan hálózatos, nem hierarchikus, amely nagyban csökkenti a hatékonyságot.  A szerző számos példával igazolja, hogy sok mindenre alkalmas az online közösség, valós nyomásgyakorlással bíró társadalmi mozgalom felépítésére azonban nem.

Véleményem szerint – figyelve a legutóbbi hetek történéseit – Gladwellnek igaza van: a médiatörvény tüntetésen jóval kevesebben vettek részt, mint amennyi visszaigazolás a Facebookon érkezett, ráadásul a demonstrálók egy része minden bizonnyal a hagyományos médiából értesült az eseményről.  Össze lehet szedni többszázezer „Tetszik”-et a kormány politikája mellett és ellen is, rajongói oldalakat lehet életre hívni a pártok támogatására. Ennek jelentősége azonban aligha több, mint egy nem-reprezentatív közvélemény-kutatásé. A valódi politikai cselekvés, civil szerveződés ugyanis elkötelezettséget és sok időt igényel, aki követője valamelyik közösségi portálon egy-egy politikusnak még nem válik aktivistává. A Facebook tehát valóban új minőséget jelenthet a politikában, ami az információáramlást illeti, a politikus könnyebben és személyesebb hangnemben kommunikálhat „követőivel”, illetve a potenciális szavazók is kapcsolatba léphetnek ezen keresztül vele és egymással is.

Kormány elleni tüntetések, valós nyomásgyakorlásra képes civil csoportok, egyáltalán politikai mozgalmak megszervezése azonban minden bizonnyal egyelőre a „valóságban” marad. Semmiképpen nem szabad alábecsülnünk a szociális hálók jelentőségét, ugyanakkor a fentiek miatt érdemes tisztán látni azok korlátait is.

0 Tovább

Kik írták az új Médiatörvényt avagy miért a nagy H, ha kicsi?

 

Mielőtt leírnám szerintem mi a teendője többek közt az ellenzéki képviselőknek, pár szót engedjenek meg a médiatörvényt körül lengő titokról. A szerzőknek akkor nem volna jelentősége, és nem kéne titkolni sem őket, ha aztán a törvény a társadalmi vitára bocsátáskor annyira átalakult volna, hogy az már lényegtelen. A mostani eljárásmenetben azonban ez igen izgalmas és jogos kérdés. Eleddig senki más neve, csak Koltay Andrásé merült fel, pl. a Jogi Fórumon történő nyílt levélváltás során. Koltay azonban magát inkább jogalkalmazónak, mint szerzőnek nevezi. Nem tudhatjuk tehát továbbra sem kik írták a szöveget. Annyi azonban bizonyos, Koltay a hatalom oldaláról a törvényt a legkorábbról és a legjobban ismerők szűk köréhez tartozik, ezért nem tudom hova tenni a következő történetet.

A múlt héten vendége voltam a köztévének, ahol a váróban összefutottam Koltay Andrással. Előbb szerepeltem én, aztán ő, hogy reflektálni tudjon a mondandómra. A szerkesztőnek, Betlen Jánosnak ez volt az ötlete. A sorrend érthető, viszont nekem már nem volt lehetőségem reflektálni Koltay András mondataira.

Betlen azt kérte, mondjak egy szempontot munícióként, ami baj a törvénnyel. Így lett a témánk az információbirtokos kiszolgáltatási kötelezettsége, ha azt az NMHH mint nyomozóhatóság kéri. Amikor a téma Koltay elé került, ő azt válaszolta erre, hogy a törvényszövegben a hatóság, amely azt a bizonyos adatkikérést megteheti, nem más, mint a rendőrség. (Ld. a felvétel 10 perc 35. másodpercénél) Betlen még egy ideig próbálkozott, mert ha a rendőrség volna, tényleg nincs változás a korábbi joggyakorlathoz képest. Ilyenformán Koltay megnyugtathatta a nézőket, és tulajdonképp engem is megnyugtatna, ha a törvényszöveg valóban ezt állítaná.

A „hatóság” ugyani nem vonatkozhat a rendőrségre, csak az NMHH-ra, mert a 155.§-ban nagy H-val történik az írása.

Azóta más is történt. Épp aznap, amikor a sajtószabadság tüntetés volt a Kossuth téren, Szalai Annamária is végre egy hosszú interjút adott a Hír TV-nek. A két riporter becsületesen végigvette a törvénnyel kapcsolatos aggályokat, talán csak a beterjesztés módját, és a társadalmi párbeszéd kikerülését nem feszegették. Szalai Annamária mióta a médiatörvényt elkezdték itthon is, külföldön is támadni nem szólalt meg, ahogy a törvény beterjesztői sem. Nyilván Orbán és szóvivője vélték úgy, egy darabig a frontot ők tartják. Szalai ugyanazt mondta, mint Koltay, vagyis, hogy az informátor védelme erősebb a mostani törvényben, mint a korábbiakban, a Hatóság lehetőségei ahogy az általuk kiküldött ombudsmané is meglehetősen korlátos.

Koltay, Szalai, valamint a velem történt interjúk után a staféta átadható a jogászoknak, ezen belül is az ellenzéki párt jogászainak. Itt van ugyanis egy kormánykommunikáció, mely szerint a Hatóság a rendőrségre vonatkozik. A parlamentben az ellenzéki urak beterjeszthetnék a megfelelő médiatörvény jogszabály módosító javaslataikat, hogy a törvény is azt tükrözze amit immár mindenki állít. A demokrácia működik, csak mindenki tegye a dolgát. Vagy ha netán tévednék, az ellenzéki képviselők legyenek szívesek nyugtassanak meg engem is, az újságírókat is, és a közvéleményt is.

Nem tudom, de nekem a nagy H akkor is nagy, ha hunyorítva olvasom.

1 Tovább

Lavinaveszély – Egy új médiaháború kapujában

 

Találhatunk Európában olyan szabályozást, ahol a kereskedelmi szférát és a közszolgálatit más felügyeli, és olyat is, amit ugyanaz. Nálunk ugyanaz. Találhatunk olyat, ahol elválasztják a közszolgálati rádió kuratóriumát (kvázi tulajdonosi szervét) a közszolgálati televíziótól, és olyat is, ahol ezt összevonják. Nálunk összevonják. Találhatunk olyanra példát, ahol a felügyeletben kormánydominancia van, és olyat is ahol egyáltalán nincs politikai befolyás. Nálunk kormánydominancia van. Találhatunk olyan szabályozást, ahol beleszólhat a tartalomba, egy közszolgálati médiumba a kvázi tulajdonos, és ahol csak ajánlásokat fogalmazhat meg, nálunk korábban a közszolgálati kuratóriumok elnökségei nem szólhattak bele a médiaelnökök műsorszerkesztésébe, most nem tudjuk mi lesz. Van, ahol nagy büntetést szabhatnak ki, van ahol kicsit. Nálunk nagyot. Részleteiben minden bizonnyal lehet mutogatni Európára, csakhogy ennek így valószínűleg nincs értelme.

A 96-os médiatörvény szintén egy válogatás volt, ott mindebből igyekeztünk átvenni a legjobbat (kuratórium tagság, sorsolási technika – USA; hogy ne csak politikus legyen a rendszerben – németek; a politikai kiegyensúlyozás – franciák; műsorkiegyensúlyozási elvárások a Monitoring csoport jelentései alapján – szintén francia hatás, stb. stb.).

A 96-os médiatörvénynek volt egy filozófiája, mely szerint a média felügyeletét egyetlen politikai oldal se birtokolhassa, még a kormány oldalt is sakkba tudja tartani a többi párt. Az ezt követő médiatörvény-alkotási kísérletek egyre inkább arról szóltak, hogy miképp tehetné be a politika a lábát oda, ahová a 96-os törvény filozófiája ellenére is betették. Elkezdődött megint egy szemezgetés a nyugati szabályozási modellekből, de ezúttal mindegyikből a politikai befolyás maximalizálásának logikája alapján. Filozófia erre nem volt, csak maga a cinizmus, melynek csúcspontja a 2008-as médiatörvény javaslat lett, mígnem jött Szalai Annamária új csapata, és megfogalmazódott az új filozófia: KÖZÉRDEK! (Ez egyébként érdekes filozófia, írok róla Médiaetika tankönyvemben az amerikai demokratikus médiamodell fejtegetése kapcsán, s azt összevetve az európai közszolgálatról való gondolkodással.)

A 96-os médiatörvény mondhatni naiv volt, mert mennyországra esélyes polgári világban működhetett volna jól, a mostani médiatörvényünk viszont a pokolból való kivezetésre is alkalmas lenne, feltéve, ha a szabályozó nem maga az ördög. Jelen pillanatban a magyar újságíró-társadalom, és a magyar értelmiség messze jobb annál, mint amilyen szabályok között kéne működnie, következésképp nem is fogja tűrni ezt. Ugyan az írott sajtóra való büntetés-kiterjesztés verte ki idehaza a biztosítékot, ahelyett – mint korábban írtuk – hogy a politikai erős befolyás jogi környezetének megvalósítása mozgósította volna a közéletet, de most már ezen túl vagyunk, a nyugat egyformán felháborodik az eljárásmeneten, a Fidesz dominancián, a büntetési tételek nagyságán, valamint az írott sajtóra és az Internetre kiterjedő új joghatóság láttán. (Pedig lehet utóbbit hamarosan Európában is meglépik.)

Az az érvelés, hogy a médiatörvény minden vonása megtalálható valahol az Eu-ban nem csak a fentiek miatt problémás, eddig ugyanis azt fejtegettük, hogy attól még, hogy részleteiben találunk példát, így egészében aligha. És még csak azért sem problémás az érvelés, mert valószínűleg nem igaz (az írott és elektronikus fölötti egységes hatósági jogosítványokkal bíró intézmény nincs az Eu-ban, de mint írtuk, ez éppenséggel lehet, hogy majd lesz.) Az is evidens, hogyha sok jó dolgot nem adekvát módon összeöntenek, az lehet ehetetlen. Az is evidens, hogy az Eu-ban sem minden tagállam médiaszabályozása példaszerű. A fő probléma pedig azzal van, hogy nem lehet bizonyos tendenciákkal szembe menni. S ilyen tendencia az újságíró forrásának védelme, aminek ellentétét fogalmazza meg a mi médiatörvényünk. Ennek a törvényi keretnek hazai kialakulását, és a benne lévő problémát részletesen kifejtettem

Ami mindebből idehaza következik, hogy a Fideszt megbuktatni szándékozó erők egységfrontba kerülnek a szólásszabadság apolitikus médiaszakmabeli, és a klasszikus konzervatív eszméket képviselőkkel. Ez pedig elég kritikus tömeggé válhat. Az eszközök is rendelkezésre állnak majd. Ide tartozik a nyugat politikai támogatása, valamint a külföldi és hazai újságíró szervezetek erkölcsi és anyagi segítsége. Technikailag is sok eszköz áll rendelkezésre: bojkottálható az MTI, ha ingyenes híreit nem veszik át. (Deák passzív rezisztenciájának is az volt az alapja, hogy a közhivatalt ne vállaljon senki. Az MTI-vel szemben is pénzre van szükség, ha mástól veszik a híreket.)

Megint egy másik lehetőség a külföldi szerverekről sugárzott tévéműsor (erre már van is példa a Népszava részéről). De a rádiós és televíziós szolgáltatások is elérnek minket a határon túlról. Bekövetkezhet az ellenkezője annak, amit a kormány szeretne. Nem a határokon belülről látjuk el a külhoni magyarokat információval, hanem például Erdély, a Felvidék stb. válik kommunikációs központokká számunkra is.

Eddig csak arra gondoltunk, hogy a kereskedelmi média kiszorítása történhet meg a határon túlra, ha sokkal keményebb adózás és reklámszabályozás alá vetik őket, mint külföldön, most már azt is jelezhetjük, hogy az egész magyar nyilvánosság, beleértve a közügyek témáját is kiszorul, és határon kívüli adókból valósul meg. (Ezeket a tartalmakat előállíthatják akár itt is, ott, is, a lényeg, hogy kinn van a kiadó bejelentve. Már a XVII. századi Európában ki tudták kerülni a cenzúrát úgy, hogy Hollandiában készült néhány irat, pl. Descartes szövegei. Nem kétséges, hogy ma jóval könnyebb a dolga bárkinek.)

Míg a kormány számára fogy a levegő (akár Antall idejében a taxisblokádkor), addig a másik oldalon a lehetőségek tárháza egyre csak nő. Csak azt nem lehetett tudni, hogy az elinduló lavina hol és hogy fog megállni. De míg az Antall-kormány lépése az volt, hogy piacosítani tudta a benzinárat és kitért a további népharag elől, addig Orbán összeragadt az NMHH-val.

Igaz, nekem nem tetszik, hogy épp a büntetések mértékének írott sajtóra történő kiterjesztése miatt indult el a lavina, de nem hiszem, hogy ez már számít. A kormány képtelen kijönni ebből a csapdából, maga is foglyává válik saját korábbi lépéseink. Elvileg megtehetné a büntetési jogosítványok visszavonását, de mivel nem ez a fő gond, egyfelől már úgyse oltaná a tüzet, másfelől pedig, ha meglépné, a Médiahatóság képtelen volna a rendrakásra, márpedig azt ígérte, hogy a média területén rendet fog tenni. Még kevésbé hiszem, hogy az ellenőrzési és a közszolgálat tulajdonosi funkcióinak ellátását engedné ki a kormány a kezéből, mert akkor meg be kéne látnia, hogy egész mostanáig tartó politizálása (és nem csak a médiapolitikája) tévút volt.

Ami valószínűleg lesz, hogy marad a most felállított intézményrendszer, mely azonban sokkal nehezebb körülmények között tud majd tevékenykedni, mint az ORTT. Szankcióit állandóan megkérdőjelezik, az intézmény legitimitása állandóan alacsony marad, mely végső soron a Fidesz politizálására üt vissza, miközben a sajtót sarokba szorítani, a törvény általi büntetési tételeket, vagy a Hatóságnak biztosított nyomozati jogköröket kihasználni amúgy sem érdemes.

0 Tovább

Törvény és praxis – új médiaszabályozási környezet

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

 

A www.korrektura.hu konferencián, az új médiatörvény ünneKorrekturapélyes bemutatójának rendezvényén egy nagyon reményt keltő epizód is  történt. Abban a blokkban, amelyben a  közszolgálati  média új igazgatói ültek asztalhoz  (Belénessy Csaba, Jónás István, Medveczky Balázs,  Ókovács Szilveszter) a Duna TV új vezetője arra a  kérdésre, hogy tudják-e mi lesz a dolguk az  elkövetkező években így válaszolt: „Lendvai Ildikó  is  rámondta az üzenetrögzítőmre, meg Orbán  Viktor  is, így hát tudom.”

Kicsit boncolgatnám ezt a választ, és aligha  tévedek, ha azt mondom, hogy nem egy  autokratikus rezsimben elfogadható választ hallottunk. A közönség is rögtön derült, a riporter is úgy érzékelte, a válasz lényege épp a hatalomtól való függetlenség kihangsúlyozása.

Nekem is szimpatikus válasz volt, és talán többet is látok bele a kelleténél, mert:

-          Lendvai és Orbán neve egymás mellé került (persze nem kétséges, hogy Ókovács értékrendjében hol helyezkedik el a két politikus)

- mindketten az üzenetrögzítőjével tudtak csak beszélni (ez arra utalhat, hogy ő maga fontos személy, és nem kell haptákba vágni magát és visszahívni bármelyiket: ugye itt leginkább az Orbántól való függés merül fel a mostani szabályozások és kinevezések kapcsán)

- a válaszoló nem titkolta, hogy elvárásokat akartak érvényesíteni a politikusok rajta (ha ezt titkolta volna, akkor mutatna együttműködést a hatalommal)

- a politika közvetlen/direkt/személyes médiabefolyásolási szándéka önmagában sem EU konform (s valószínűleg Ókovács azzal, hogy ezt azonnal világgá kürtölte, azt is elérte, hogy soha többet nem mernek neki odaszólni telefonon)

A politika mindig, minden rendszerben arra törekszik, hogy az újságírót befolyásolja. Ha tudja a tekintély szavával, megfélemlítéssel, ha nem tudja, akkor kedveskedéssel, ha így sem, akkor hírcsapdákkal. A lehető legjobb kommunikációs technika a minket befolyásolni kívánóval szemben, ha a befolyásolási szándékát azonnal kikiabáljuk.

Furcsa, hogy volt egy 1996-ban kelt médiatörvényünk, ami a legfontosabbnak a politikától való függetlenséget tartotta, mégsem emlékszem olyan médiaelnöki megnyilvánulásra, melyben bármelyik miniszterelnök "leszólásán" élcelődtek volna. Most pedig van egy olyan szabályozás, amelyben az ellenőrző hatóságok politikai kiegyensúlyozottsága megszűnt, a törvény számára a legfontosabbá a „közösségi érték” szolgálata vált (bármit is jelentsen ez), és nem az objektivitás. Mégis van valami újságírói virtus. A végeredmény tehát a törvény és praxis kölcsönös játéka a törvénytervezet kritikája csak lassan bontakozik.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek